A kutyavilág mítoszai 2.: Róma harci kutyái és a cane corso

Manapság szinte kontrollálatlan dogmává vált az az állítás, hogy az egyre népszerűbb cane corsók a római harci kutyák, a canis pugnaxok leszármazottjai. Ez köszön vissza a legtöbb, a fajtával foglalkozó médiatermékből, tenyésztők hisznek benne elkötelezetten, és sokan e miatt a tévhit miatt választják az olasz fajtát kedvencként.

Mi az igazság, van-e kapcsolat a letűnt ókor kutyái és a modern cane corso között?

Mi volt a canis pugnax?

A ma általánosnak tekinthető vélekedés (tévhit) szerint a canis pugnax egy olyan kutyatípus volt, amit az ókori Rómában harci kutyaként használtak sikeresen a különböző hadjáratokban. A számos, napjaikban illusztrációként készült képen a római legionáriusok mellett cane corsoszerű, általában fekete kutyák szerepelnek, amelyek vadul rárontanak az ellenség soraira, borzalmas pusztítást végezve.

Eltekintve ettől az idealizált képtől, ami sokkal inkább az olasz tenyésztők kiváló marketingérzékének a szüleménye, mint a valóságé, ha a canis pugnaxokról fennmaradt forrásokat vesszük alapul, rá kell jönnünk, hogy tulajdonképpen semmit nem tudunk ezekről a kutyákról. Amit igen, az éppen az, hogy ezeket a kutyákat soha nem vetették be ellenséges hadseregek ellen. Ennek rendkívül egyszerű oka volt: nincs és nem volt olyan kutya az emberi történelemben, akinek bármilyen esélye lett volna egy alakzatban felálló, acél szúró- és vágóeszközökkel rendelkező, akár kisebb katonai csoport ellen.

Hogy mennyire így van, az éppen a rómaiakkal szemben derült ki pontosan i. e. 120-ban, amikor a brit törzsek vetettek be nagy számú molosszert egy kis létszámú római csapat ellen, teljesen hatástalanul.

A harctéri felhasználásáról szinte semmit nem tudunk

A téma kutatói egyetlen olyan írott forrást találtak, amely megemlíti a canis pugnaxok bevetését éles helyzetben. Ez a forrás i. e. 234-ből származik, amikor Marco Pomponio konzul hadjáratot vezetett Szardínia őslakosságának leigázására. Nos, ő vetett be „harci” kutyákat a szétvert ellenséges törzsek gyengén felfegyverzett, menekülő tagjai ellen, egyfajta ellen-gerillahadviselés részeként. Ebből természetesen az következik, hogy e kutyák bevetése inkább kisebb, irreguláris erők ellen volt lehetséges. Emellett pedig katonai segédfeladatokat láttak el, például táborokat őriztek, és jelzőkutyaként használták őket. Félretéve a legendákat, körülbelül ennyit – gyakorlatilag semmit – tudunk a canis pugnaxok felhasználásáról a harctereken.

Sokkal több feljegyzés maradt azonban meg e kutyák Capuában található tenyésztési központjáról, ahol az arénákban használható „gladiátorkutyákat” válogatták és tenyésztették tovább. Ide a kontinensnyi Római Birodalom szinte minden szegmenséből érkeztek a legjobbnak ítélt és legharciasabb kutyák. Akiket kipróbáltak, szaporítottak egymással, és felkészítették őket a küzdelmekre. Szemben a manapság oly elterjedt cane corsoszerű ábrázolással, az igazság az, hogy semmit nem tudunk e kutyák külleméről. Hiszen még töredékesen sem maradtak fenn ábrázolások róluk. Ennek egyébként a fő oka az lehet, hogy a küllem a végeredmény és a kutya hatékonysága szempontjából semmilyen jelentőséggel nem bírt a rómaiak szemében. A forrásokban egyetlen utalás maradt fenn e kutyák külsejére: ezek szerint a római nemesség körében különösen népszerűek voltak a sárga, illetve ezüstszemű egyedek.

A cane corso

Ha a fentiek alapján megpróbáljuk összefoglalni, hogy mit is tudunk e fajta állítólagos őseiről, nagyon gyorsan kiderül, hogy tulajdonképpen semmit. Sem azt, hogy pontosan mire is használták ezeket a kutyákat, sem azt, hogy miként néztek ki, milyen kutyatípusokból alakították ki ezt az állományt. Azt pedig főként nem, hogy miként élhettek túl és maradtak fenn több ezer évig a Római Birodalom összeomlását követően, a népvándorlások korában és a középkorban.

Igencsak csekély tehát annak a valószínűsége, hogy valóban létezett bármiféle kapcsolat a mai cane corso és az ókori canis pugnaxok között. Amikről ráadásul azt sem tudjuk, hogy milyenek voltak.

A kiváló marketing és az emberi fantázia csodálatosan mesés történetek kialakítására képes.

A cane corso múltjával kapcsolatban valóságnak tekinthető tények szerint ez a kutyatípus Dél-Olaszországban alakult ki, mindenes farmkutyaként. Őrizték az otthonokat, vadásztak velük, és a marhahajtásban is megállták a helyüket, ha kellett. Mint majdnem minden nagy testű és erőteljes fajta esetében, a cane corsók történetében is komoly törést jelentett a természetes környezet és a vidéki életforma átalakulása. Ahogy természetesen a világháborúk sem tettek jót ennek a kutyának. Az 1970-es évekre alig néhány tucat példány maradt fenn ebből a kiváló munkakutyából az olasz dél eldugott, félreeső részeiben. Ebben a helyzetben fedezte fel és rekonstruálta őket a cane corso rajongók egy kis csoportja (Vito Indiveri, Giovanni Bonnetti és társaik.) Az 1980-as évek végétől ez a fajta egyre népszerűbb lett, és elindult világhódító útjára. Ennek a kiemelkedő népszerűségnek a valóságban azonban vajmi kevés köze van az ókori Rómához és a canis pugnaxhoz. Sokkal inkább a cane corso kiemelkedő képességeihez, és kétségkívül gyönyörű külleméhez.