4 érdekesség a bolognai pincsről: majdnem kihalt a fajta

Kedves tekintetével és szelíd jellemével a bolognai pincs bárkit levesz a lábáról. A kis társasági kutyához pedig számos érdekesség fűződik.

A bolognai pincs egyike a „cuki, fehér szőrgombócoknak”, a sokak által kedvelt és imádott kis testű, társasági „szobacirkálóknak”. Nem csoda, hogy olyan közkedveltek ezek az ebek: igazán szeretetteljes állatok, akik könnyedén beilleszkednek a legkülönfélébb életmódot élő személyek mindennapjaiba, és szinte bárki számára tökéletes társsá válhatnak. Nem kérdés, hogy ma már egy ismert és egyre inkább elterjedt fajtáról van szó, ám volt olyan időszak is a történelmében, amikor közel sem volt olyan biztos a fennmaradása. Az alábbiakban kicsit részletesebben is elmerülünk a fajta múltjában négy érdekesség mentén, így egy kicsit jobban megismerve a bolognai pincset.

1.) Számos festményen szerepelt

A bolognai pincs, ahogyan azt majd az alábbiakban még részletesebben is kifejtjük, évszázadokon keresztül a felsőbb társadalmi rétegek egyik ikonikus fajtája volt. Így tehát nem meglepő, hogy számos híres festő ábrázolta ezeket az ebeket. Közöttük volt például Jean-Antoine Watteau , Francisco de Goya és Tiziano Vecellio, avagy „Titian”. Utóbbi festette II. Federico Gonzaga egyik legismertebb portréját, amin a mantovai herceg egy bolognese társaságában látható. A festmény állítólag jövendőbelijének készült, és a bolognai pincs nem véletlenül vált a koncepció részévé. Ekkoriban ugyanis ezek a fehér ebek a becsületességet és a hűséget is szimbolizálták.

2.) A bolognai pincs mint a vagyon szimbóluma

A ma bolognai pincsnek hívott fajta közvetlen elődjei már a 12–13. században is nagy népszerűségnek örvendtek, sőt, egyes források szerint nemesi körökben már a 6. században is elterjedt társak lehettek. Számos uralkodó és nemes fogadta társául a kis testű, fehér ebeket, a reneszánsz korban pedig gyakori volt, hogy az arisztokraták bolognese kutyákat adtak egymásnak ajándékba. Például így jutott hozzá II. Fülöp spanyol király is két bolognai pincséhez, akiket „legkirályibb ajándékként” jellemzett. Annak ellenére, hogy a vagyonosabb réteg viszonylag szerény körökből ragadta ki a fehér kutyákat, hamar elérkezett az idő, amikor alacsonyabb státuszú személy már hozzá se juthatott ezekhez a nagy becsben tartott ebekhez. Ekkorra ugyanis a bolognai pincs már a kiváltság, gazdagság és előkelőség szimbólumává vált, ezt a státuszát pedig hosszú évszázadokon keresztül megtartotta.

3.) A bolognai pincs is egy „melitensis”

A melitensis egyes források szerint egy francia eredetű kifejezés, amit a kis testű, fehér kutyákra használtak. Régebben a bolognai pincsen kívül ezzel a névvel illethették például a máltai selyemkutya és a coton de tuléar őseit is. Ezek a kutyák feltehetően már 2000 évvel ezelőtt is hű társai voltak az embereknek, egészen pontosan a közel-keleti kereskedőknek. Nekik segítettek a hajókon és a kikötőkben kordában tartani a nem kívánt rágcsálópopulációt, tehát valahol egy egészen szívós és kitartó kutya veszett el a fehér padlócirkálókban, akiket „elpuhított” az utóbbi évszázadok elfogult bánásmódja.

Más források szerint a fent említett melitensis a máltai selyemkutya és a bolognai pincs közös őse, mondhatni, egy régi kutyafajta, amiről már Arisztotelész is tett említést canes melitenses néven. Érdekességként pedig, ha a melitenses végéről levesszük az s betűt, a melitense egy latin kifejezés, ami máltait jelent.

4.) Majdnem feledésbe merült a fajta

Megbecsültsége és kiváltságossága egészen a 18. századig tartott, az arisztokrácia hanyatlásáig. Ekkor ugyanis gazdáik bukásával párhuzamosan a bolognai pincsek népszerűsége is erősen csökkenő tendenciát mutatott. A helyzet közel odáig fajult, hogy a II. világháború végére a kihalás szélére sodródott a fajta. A bolognese viszont szerencsére nem merült teljes feledésbe, és lelkes tenyésztők egy internacionális (többek közt olasz, francia és holland) kis csoportja megőrizte a fajtát az utókornak.