hirdetés

A szakértővel készített interjúsorozatunk utolsó részében a tőle megszokott őszinteséggel, szakmaisággal és részletességgel néhány biztató gondolatot oszt meg a nehéz időszakot megélő gazdikkal.

hirdetés

A mai hangos, kegyetlen világban egyre többen vállalnak kutyát, sokan mentenek ismeretlen előéletű ebeket. Ezen emberek előbb-utóbb találkozni fognak traumatizált kutyusokkal, akik poszttraumás stressz-szindrómától szenvednek. Erről kérdeztük Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeutát, aki munkája során gyakran találkozik rehabilitációra szoruló, traumatizált kutyákkal, akik szoronganak, agresszívek, nemegyszer kényszeres viselkedésmintákat mutatnak. Egy ilyen kutya gazdijának lenni pedig nem egyszerű. Míg az interjú előző részében a szakértő a tapasztalatairól beszélt, addig a következőkben néhány biztató gondolatot oszt meg, amelyek elsősorban, de nem kizárólagosan a felelősségteljes és elkötelezett, ám megfáradt, esetleg reményvesztett gazdiknak szólnak.

Panyi Zita és kutyatársa, Felhő

Tudna valami biztatót mondani azon gazdiknak, akik elkeseredettek, és attól félnek, sosem élhetnek kutyusukkal „átlagos” életet lakókörnyezetükben?

P. Z.: Tudom, milyen érzés felkelni és újrakezdeni. Tudom, hogy PTSD-vel vagy C-PTSD-vel élőnek segíteni milyen tervezettséget igényel, és néha mégis úgy tűnik, semmi haladás. Sokszor azt nehéz felfogni, milyen szenvedéseken ment keresztül kutyatársunk, mielőtt családtagunkká lett. A trauma át nem élése részint elszigetel az azt átélőtől. Nehéz megérteni, miért vonul sokszor el a kutyus. Nem a gazdival van baja, a gyógyulás némely szegmensének lezajlása egyedüllétet igényel. Fontos azonban tudni: gazdi és kutyus sosincsenek egyedül a félelmeikkel, a nehézségeikkel, a történetükkel. Mások is átélték már ugyanazokat a küzdelmeket és ugyanazokat a győzelmeket! Minél több embernek van szava, kifejezése az állapotok, élmények megfogalmazására, annál nyíltabban tudunk róluk kommunikálni. Ez pedig bátorság, erő és segítség.

Sokszor nem is gondolnánk, hogy mi lehet traumatikus élmény egy kutya számára. Éppen ezért  az interjú harmadik részében ez a téma került középpontba.

Ha egy kutyus lecövekel, retteg, agresszív, támadó, bizalmatlan, „furcsa” az őt szerető és támogató gazdi mellett, nem szükséges emiatt szégyenkezni. Szégyellje magát az, aki ilyenné tette! Néha a feje tetejére kell állítani mindent ahhoz, hogy előrelépés történjen, kimozdulás a holtpontról. Néha az új környezetben új vezényszavakat tanítunk a régiek helyett, pozitív megerősítésen alapuló eljárásokkal. Kvázi „újraindítjuk” a kutyust. A környezetgazdagítást máskor apránként hajtjuk végre, nem hirtelen, nehogy kontraproduktívvá váljék. Elképesztően pici lépésekkel haladunk, hétről hétre másodpercekkel növeljük a gyakorlatok időtartamát.

Ki gondolná, hogy sem megközelíteni, sem megérinteni nem hagyta magát ez a kutyus heteken keresztül? Mi segített? Hogy időt és teret hagyott neki Zita; a döntés szabadságát és az együttműködés örömét. Itt először öleli meg és ad puszit. Ma már kutyatársa van, lelkesen éli mindennapjait családja körében.

Az út gyakran nem egyenes

P. Z.: A hullámvölgyek, átmeneti visszaesések természetesek. Minden kutyusnál másutt a csoda. Van, aki már nem támadja a porszívó csövét, mások felhagynak a víz harapdálásával. Megint mások a labdájukra koncentrálnak a fények és árnyékok kergetése helyett, vagy nem támadnak többet emberre. Ettől még nem lesznek barátságosak, nem fognak örülni a postásnak, a futárnak, de egykori állapotukhoz képest hatalmasat fejlődtek. És itt a lényeg! Ahány kutyus, annyi szervezet, annyi emlék, annyi megküzdési stratégia, annyi egymástól eltérő habitus. A kutyák természetesnek veszik a sokszínűséget. Vegyük mi is annak! Tegyük picit félre az „én azt akarom, hogy ilyen legyen” című opust. Az ember a saját, vér szerinti gyermekénél sincs mindig százszázalékos befolyással arra, hogy jelleme, személyisége merre fejlődik és ágazik a jövőben. Egy ragadozó állatnál a maga ösztönkészletével nem mindig könnyű a helyzet.

Nem egyszerű megállapítani, hogy miért viselkedik úgy egy kutya, ahogy, az pedig talán még nehezebb, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy segítségre van szüksége. A PTSD, illetve a traumatizáció megértéséhez az interjú első része szolgál segítségül.

Tudni kell elfogadni, hol vannak a határaim, meddig tudok segíteni, honnét nem. Tudni kell, milyen áldozatot, lemondást kíván a helyzet, és nem megrettenni ezektől a szavaktól. Nyilván, ha én teszem azt, egy 50 kg-os kutyával élek együtt, akinek élete végéig – nem csupán a BKV-n, zsúfolt környezetben –, szimplán emberek közelében szájkosarat kell viselnie ahhoz, hogy nyugodt maradjon és ne veszélyeztessünk senkit, hogy így is jutalmazhassam, büszke legyen magára az okosságáért, legyen a velem való együttműködésének sikerélménye, nos, mindez nem habos torta. Bármennyire is más volt az elképzelésem, ez a valóság. A valóság elfogadása talán legfontosabb eleme a rehabilitáció elindításának.

Egy példaértékű eset

P. Z.: Mindig emlékezni fogok a csodálatos, zsemleszínű labradorra, aki fiatal felnőtt kutya volt, amikor találkoztunk. Nagyon csúnya agressziót mutatott az örökbefogadása után. Többfélét és ráadásul súlyos intenzitással. Bő egy éve dolgoztunk már szép eredményekkel, amikor észleltem nála egy furcsa tekintetváltást. Legalább két napig tanakodtam magamban. Miért? A munkám a legnehezebben kezelhető kutyusok megértéséről, a nekik való segítségnyújtásról szól; gyakran látok ennélfogva ijesztő, szélsőséges, „váratlan” viselkedést. Nem akartam viszont ott is „szakmázni”, ahol nincs miről. Ugyanakkor biztos voltam és vagyok a megfigyelőképességemben.

Biztos voltam abban, hogy súlyos neurológiai rendellenességgel nézünk szembe. Nem tudtam ellenben, hogy mivel, hiszen nem vagyok állatorvos. Efféle diagnózist felállítani orvos dolga a megfelelő vizsgálatok elvégzését követően. Két nap után mély vízbe ugrottam, szóltam a gazdiknak, vigyék el őt egy koponya-MRI-vizsgálatra, és ha nem találnak semmi rendellenességet, természetesen kifizetem nekik a teljes vizsgálati díjat. Tudom, meredeken hangzik, amit mondok, de ha igazam van, meghosszabbíthatjuk a kutyus életét, és javíthatunk annak minőségén is. A gazdik bíztak bennem. Az orvos agysorvadást állapított meg az akkor mindössze pár éves kutyusnál, ami sajnos visszafordíthatatlan.

Mint láthatjuk, a gazdik szerepe közel sem elhanyagolható egy kutya rehabilitációjában, segítésében. Az interjú második részében éppen erről van szó, valamint egy hasonlóan példaértékű együttműködés történetét, és néhány további, biztató gondolatot is el lehet olvasni benne.

Jolly – nevezzük őt így– kapott gyógyszereket, amiket élete végéig szed. Hogy agysorvadása valójában és pontosan mitől alakult ki, ezt nem tudjuk meg soha. Ami ismert, hogy seprűnyéllel verték kölyökkorában, és a feje is sérült. Ki tudja, emellett milyen genetikai háttérrel rendelkezett, milyen volt az anyukája, az apukája, hogyan táplálták őt és a többi. Éveken át dolgoztunk még együtt. Mielőtt a gazdik első kisgyereke megszületett volna, érkezett Jolly mellé egy loncsos-lelkes kutyatárs, akivel szélesen vigyorognak és a legjobb barátok azóta is. Együtt választottuk ki a menhelyről a csóváló farkú kis ifjoncot. A családban immár két kisgyerek játszik velük; béke van és vidámság.

Tudj meg mindent hamarabb a kutyás élet szakértőitől! Az én kutyám YouTube-csatornájának előfizetőjeként már szerdánként meghallgathatod a DOGZ Podcast legfrissebb epizódjait.

interjú kutya mentális egészség kutya rehabilitáció poszttraumás stessz ptsd remény trauma traumatizált kutya

Kapcsolódó cikkek

További cikkeink

A macskák is a kedvenceid?
Látogass el az Az én macskám oldalunkra is!