A kutatások szerint ez 16 fajta képezi a kutyafajták alapját

Valószínűleg még a laikusok is tudják, hogy mit jelent, ha azt mondjuk, hogy kutyafajta. A pontos meghatározás szerint a fajta az élővilágban az egyes fajok háziasított állományain belül elkülönülő populáció. A fajta nem azonos a faj fogalmával; az alfaj mellett a faj alárendelt kategóriája. A kutyafajták pedig az őket nyilvántartó szervezetek által osztályokba, csoportokba is vannak rendezve azonos tulajdonságaik alapján. Csak a példa kedvéért, az FCI megkülönböztet terriereket, juhász- és pásztorkutyákat, valamint agarakat is, a teljesség igénye nélkül.

Ezen dolgok megértése során világossá válik számunkra, hogy mi tesz egy fajtát fajtává – az egyedek közötti egységesség, de más kutyáktól való egyediség. Maga a kutyafajta fogalma és alkalmazása egyébként egy emberi találmány, a 19. század előtt mindössze típusokról beszélhetünk. Tehát a kutyafajtákat emberek hozták létre, nem pedig önállóan alakultak ki; vagyis a legtöbb, ma elismert legrégebbi kutyafajtánk evolúciós szempontból egyáltalán nem is olyan régi. Azonban mégis van néhány, amely sokkal távolabbi eredetre vezetheti vissza történelmét, és a legtöbbnél sokkal inkább hasonlít a legősibb ősökhöz. Ami pedig a pláne, hogy genetikailag is megkülönböztethetők minden más kutyatípustól. Ezek a bazális fajták (basal breeds), tulajdonképpen a leginkább alapi helyzetű fajták.

Mit értünk azon, hogy bazális fajta?

Létezik egy egyedi, mindössze 16 fajtát felsorakoztató csoport, amely genetikai eredete alapján valahol az ősi történelem és a modern idők között helyezkedik el. Ezeket nevezzük bazális fajtáknak. A bazális/alapi kifejezések helyett használják még a primitív/kezdetleges szavakat is, ám a genetikusok jó része az előbbieket részesíti előnyben, az utóbbiak ugyanis pejoratívan is értelmezhetőek. Pedig ez épp ellenkezőleg igaz! Fontos megjegyeznünk a fogalom megértéséhez, hogy ha egy csoport alapi helyzetű tagja fennmarad, annak sokkal több ideje van az evolúcióra, emiatt pedig előfordulhat, hogy sokkal jobban képes a környezetéhez alkalmazkodni.

2012-ben egy nagyszabású tanulmány során 1375 kutyát vizsgáltak meg, amelyek összesen 35 különböző, széles körben elismert törzskönyvezett fajtához tartoztak. Ezt az adatbázist kiegészítették további genetikai adatokkal 19 farkastól, valamint korábbi kutyafajtákat érintő genetikai tanulmányokkal, így összesen 121 egyedi kutya- és farkasfajta szerepelt az elemzésben. Az eredmények világos genetikai választóvonalat húztak az óvilági és újvilági farkasok között, valamint azonosítottak 16 különálló kutyafajtát is.

Ez a 16 fajta jelentős genetikai különbségeket mutatott az összes többi fajtához képest, így ezeket bazális fajtáknak nevezték el, szemben a genetikai spektrum két végpontján elhelyezkedő ősi és modern fajtákkal. Sőt, éppen ennek a 2012-es kutatásnak köszönhetően derült ki biztosan, hogy a modern kutyafajták valójában csak a 19. században alakultak ki. Bár sok népszerű modern fajta történetében szerepelnek nagyon ősi eredetekre vonatkozó állítások, sem történelmi, sem genetikai bizonyíték nem támasztja alá ezeket.

Összességében tehát a legtöbb modern kutyafajta – még azok is, amelyek alapvető tulajdonságaikban (például méretükben, testfelépítésükben vagy szőrzetük típusában) jelentősen különböznek – sokkal közelebbi rokonságban áll egymással, mint azt korábban gondoltuk. Ezek a fajták sokkal több közös gént osztanak meg egymással, és gyakoribb a közös modern ősöktől való származásuk vagy a keresztezésük, mint ahogy azt korábban feltételezték.

Modern fajták is a listán

Érdekesség, hogy a 16 elismert bazális fajta közül kettő valójában modern keresztezett fajta (amerikai eszkimó kutya, eurázsiai). Vagyis olyan fajták, amelyeket modern időkben hoztak létre két egymással nem rokon fajta keresztezésével. Felmerülhet hát a kérdés, hogy hogyan kerülhetett ez a két keresztezett fajta a bazális fajták listájára, ha modern keresztezés eredményei? Nos, úgy, hogy a keresztezésükhöz használt mindkét eredeti fajta szintén bazális fajta volt.

Továbbá, a ma is létező bazális fajták nagyrészt megőrizték genetikai egyediségüket, annak ellenére, hogy az összes többi modern fajta nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ennek okai lehetnek fizikai akadályok (például földrajzi elhelyezkedés és éghajlati tényezők), valamint kulturális tényezők (például az alacsony szintű kereskedelem vagy kapcsolatok más országokkal), amelyek megakadályozták, hogy ezek a bazális fajták széles körben keveredjenek és szaporodjanak más kutyapopulációkkal.

Íme, a 16 bazális kutyafajta

A nevekre kattintva elérheted a fajtaleírásainkat.

• Afgán agár
• Akita inu
• Alaszkai malamut
• Amerikai eszkimó kutya
• Basenji
• Csaucsau
• Dingó
• Eurázsiai
• Finn spicc
• Kánaán kutya
• Perzsa agár (saluki)
• Shar pei
• Shiba inu
• Szamojéd
• Szibériai husky
• Új-guineai éneklő kutya

A tanulmány célja tulajdonképpen az volt, hogy megállapítsák, hogy a háziasítás folyamata mikor kezdődött, és hogy egyszeri esemény volt-e, vagy többször is bekövetkezett-e az északi féltekén. Amire rájöttek azonban, talán még több kérdést vet fel, mint ahány válasszal szolgál. Először is, egyik fentebb azonosított ősi fajta sem származik azokból a régiókból, ahol a legkorábbi kutyamaradványokat találták. Másodszor, három ősi fajta (basenji, dingó, új-guineai éneklő kutya) olyan területekről származik, amelyek kívül esnek a Canis lupus (a kutya vad őse) természetes elterjedési területén, és ahová a kutyákat több mint 10 000 évvel a háziasítás után vitték be.

Mint írják a kutatók a tanulmány absztraktjában: „Ezek az eredmények azt mutatják, hogy az összes genetikailag elkülönülő, úgynevezett ősi fajta közös jellemzője a más fajtákkal való újabb keveredés hiánya, amelyet valószínűleg a földrajzi és kulturális elszigeteltség tett lehetővé. Továbbá ezek a genetikailag különálló ősi fajták csupán relatív elszigeteltségük miatt tűnnek annak, ami arra utal, hogy a modern fajták tanulmányozása eddig nem nyújtott kielégítő magyarázatot a kutyák eredetére.”