Ilyen szomorú sorsra jutott a nome-i gyerekek hőse, Balto

Balto és Togo két legendás kutya, akik egy város lakosságát mentették meg a diftériától. Majd akiknek szobrot emeltek Amerikában. Két kutya, akik szerepéről azóta is vitatkoznak az emberek. Kik voltak ezek a kutyák és mi az igazság velük kapcsolatban? Elmeséljük!

Balto története az Alaszkában található Nome városkához kötődik, amely az 1890-es években indult fejlődésnek. Nem utolsósorban azért, mert sok szerencsevadász aranyásó költözött erre a környékre. Nome nem volt egyszerű vidék, főként a téli hónapokban, amikor rendszeresen óriási mennyiségű hó esett, és a hőmérséklet nem ritkán -30-40 fokra is csökkent.  Ezekben a hónapokban az utazás és egyáltalán a város megközelítése is szinte lehetetlenné vált, kivéve kutyás szánokkal, amit egyébként az őslakosok is használtak évszázadokon keresztül.

Ezen a vidéken találta meg a számítását a norvég Leonhard Seppala, aki szánhúzó kutyákat tenyésztett, és nem mellesleg neves hajtónak is ismerték akkoriban. Seppala egyik jelentős újítása az volt, hogy észak Szibériából származó kutyákat importált elsőként Amerikában. Ők képezték a tenyészetének alapjait, akiket ő és a környezetében élők huskyknak neveztek. Ebben a kennelben született meg valamikor 1920 környékén egy teljesen fekete szőrű, a lábain fehér rajzolatos, barna szemű kutya, akit Seppala Baltónak nevezett el.

A faluvégi keverék

A kennel tulajdonosa nem volt túl elégedett Baltóval, hordószerű mellkasa miatt alkalmatlannak gondolta a komoly szánhúzásra. Ráadásul gyakran faluvégi keveréknek nevezte nyilvánosan.

Ebben annyiban természetesen igaza volt, hogy a husky mint regisztrált kutyafajta akkoriban még nem létezett, és a husky szót is egyfajta gyűjtőnévként használták a kor emberei. Az elnevezés északi származású, orosz területekről származó kutyákat jelentett inkább.

Az biztos, hogy Balto nem minősíthető mai értelemben vett huskynak.  Seppala kedvenc kutyája egyébként egy Togo nevű eb volt, akiről a történet második része, cikkünk folytatása szól majd. Seppala annyira elégedetlen volt a Baltóval, hogy nem is akart foglalkozni vele, ezért bérbeadta egy másik norvég hajtónak, akit történetesen Gunnar Kaasennek hívtak.

1000 km kutyaszánon

Az esemény, amely megváltoztatta Balto életét és világhírűvé tette őt, 1925 januárjában kezdődött.  Ezen a télen különösen hideg volt arra felé, átlagban -45 C fok, néha 80 kilométer/órás gyilkos szelekkel és hóviharokkal. Nome-ban váratlanul kitört a diftéria járvány, ami különösen a kiskorú gyerekekre jelentett veszélyt, akik közül többen elhunytak. A diftéria ekkoriban már kezelhető volt az antitoxin szérum nevű oltóanyaggal. Ebből azonban a legközelebb fellehető mennyiség a városkától 1700 kilométerre eső Anchorage-ben volt.

A szél túl erősen fújt, hogy repülőgép szálljon fel. A vonat pedig az erős jegesedés miatt csak 1000 kilométerre tudta megközelíteni Nome-ot, ahonnan kutyás szánokkal kellett továbbszállítani az életmentő szállítmányt. A feladat ellátására 20 kutyafogat jelentkezett mintegy 150 kutyával, akik felosztották egymás között az utat. A jelentkezők között volt Seppala, Togo nevű vezérkutyájával és Gunnar Kaasen is, akinek a kutyafogatát Balto vezette.

127 órás út

Az így összefogó szállítók elképesztő teljesítményt nyújtottak, 127 óra alatt tették meg az egyébként több hetes utat. A leghosszabb és legveszélyesebb, mintegy 270 kilométeres szakaszt Seppala és Togo teljesítette, az út utolsó, akkor gyorsabban megtehetőnek tűnő 80 kilométeres részét pedig Kaasen és Balto.

Ők már nekivágtak az utolsó szakasznak, amikor egy addig példa nélküli hóvihar miatt a mentőakciót ideiglenesen lefújták. Ezt az üzenetet azonban már Kaasen nem kapta meg, akit az út felénél kapott el az égiháború. A csontrepesztően hideg szél miatt ideiglenesen a látását is elvesztette, így szinte teljes mértékben Baltóra kellett hagyatkoznia, aki a fogat élén haladt és kiváló ösztönei miatt sikerült a legveszélyesebb pontokat elkerülnie. Így vált a legegyszerűbbnek tűnő szakaszból szinte lehetetlen küldetés.

Végül Nome városát hajnali 5 órakor érték el, ahol az oltóanyagot átadta a város orvosának, aki így meg tudta menteni a még élő gyermekeket.

Fájdalmas búcsú

Ez a hősiesség az egész USA-ban ismertté tette Balto nevét. Hiába hangsúlyozta Kaasen minden megnyilatkozásában, hogy ez egy csapatmunka volt, és a hírnév minden résztvevőnek jár, a média akkor is olyan volt, mint napjainkban: az újságíróknak elég volt egy hős is, a többi résztvevő nem érdekelte a sajtót.

Baltót New Yorkba vitték, ahol tömegek ünnepelték, és a Central Parkban kiállított bronz szobor is ekkor készült. Seppala, aki változatlanul Balto tulajdonosa maradt és valóban óriási része volt a küldetés sikerében, féltékeny lett Kaasen és Balto népszerűségére. Emiatt úgy döntött, hogy eladja a kutyát egy aukción, amin ugyan Kaasen is részt vett, de nem tudta kifizetni az egekbe szökő árat. Így meg kellett válnia négylábú barátjától.

A visszaemlékezések szerint soha nem volt már az az ember, aki korábban, hiszen Balto nemcsak a társa volt, de az életét is megmentette.

Kiállítási „tárgy”

…és mi történt ezután Baltóval? Sajnos az emberi emlékezet igencsak rövid, főként akkor, ha kutyákról van. Baltót egy Sam Houston nevű cirkusztulajdonos vette meg, aki többek között egy úgynevezett dime múzeumot üzemeltetett.

Amikor később kiszabadult, kiderült, hogy súlyosan alultáplált és rühös is lett, amit természetesen a cirkuszban nem kezeltek, hiszen az csökkentette volna a profitot. Balto szerencséjére 1927-ben egy George Kimble nevű úriember látogatta meg a múzeumot, aki alaposan ismerte Balto történetét és szinte sokkot kapott attól, hogy ilyen körülmények között látja viszont a nome-i gyerekek egyik megmentőjét.

Azonnal felajánlotta Sam Houstonnak, hogy megveszi a kutyát. A cirkusz tulajdonosa azonban olyan pofátlanul magas árat követelt érte, hogy Kimble ezt nem engedhette meg magának. Ezért szülővárosában, Cleveland-ben gyűjtést rendezett, és ebben az esetben szerencsére a sajtónak is leadta a kulcsot a történtekkel kapcsolatban.

Ketrecből – ketrecbe

10 nap alatt összegyűlt az összeg, Balto kiszabadult, és a clevelandi polgárok adakozásának köszönhetően egy nagy, füves kifutóba került a clevelandi állatkertbe. Habár sokkal jobb, mint egy ketrecben állni egy kiállításon, azért az állatkert sem igazán ideális hely egy szánhúzó kutya részére. Balto talán akkor lett volna a legboldogabb, ha visszakerül egykori társa, Kaasen mellé és szánokat húzhatott volna. Mindez természetesen spekuláció, nem így történt, az emberek lelkiismerete megnyugodott, Balto pedig itt töltötte élete utolsó 6 évét. Kitömött tetemét a cleveland-i természeti múzeumban állították ki, aki mellé Togo preparált teste is került pár évvel később.

Azóta természetesen sokan kétségbe vonták Balto szerepét a mentőakcióban és kihangsúlyozták Togóét. Ez egy teljesen legális és jogos vita. Azt azonban a következő részben tisztázzuk majd, hogy kinek mi volt a szerepe a mentőakcióban.