Az első kutya története: a kutyaimádók egyik kedvenc írójának új sikerkönyve a kutya-ember barátság kialakulását mutatja be

Kutyabarátként biztosan te is elgondolkodtál már azon, hogy vajon hogyan alakult ki a farkasból egy ilyen hűséges, önzetlen és barátságos társ, mint a kutya. Nos, A kutya négy életének híres írója, W. Bruce Cameron is mélázott már ezen, és írt is róla egy nagyszerű, magával ragadó, letehetetlen könyvet.

Az ebek háziasításának folyamata mindig is érdekelte a tudományt, és számos kutatás fűződik ahhoz, hogy miért és hogyan váltak a farkasokból legjobb barátaink. W. Bruce Cameron legújabb sikerkönyve, a Társ a bajban – Az első kutya története azt mutatja be, hogy hogyan alakulhatott ki a több évezredre visszanyúló barátság ember és kutya között. A történet több szálon fut, különböző törzsek életét bemutatva, de sorsunk mégis összeforr, amikor először válik a farkasból kutya. A következőkben a könyv utószavának egy részletét mutatjuk be.

„Egyik nap valami jó hír után kutatva lapozgattam az újságot (például, hogy »Cameron, az író nyerte el a Mindenki kedvenc személyisége díjat«), amikor egy egyszerű kijelentésre bukkantam, ami olyan jelentős volt, hogy teljes egészében fel sem tudtam fogni: úgy harmincezer évvel ezelőtt rendkívüli dolog történt – egy farkas az ember társa lett. Más szavakkal, megszületett az első kutya.

A cikk azt sugallta, hogy ez egy egyszerű, teljesen hétköznapi átmenet volt – az egyik nap még farkas, másnap már kutya. Én viszont úgy gondoltam, ez egy olyan elképesztő fejlemény mind a két faj történetében, hogy muszáj volt többet megtudnom róla.

Mindez valamivel a születésem előtt történt, úgyhogy hosszú órákon át kutattam, paleontológusokkal beszéltem, könyveket és cikkeket olvastam a témában, még a Wikipédiát is megnéztem. Felső paleolitikumnak hívják a kérdéses korszakot, és megdöbbentő, milyen nehéz volt a korai emberek élete. Főemlősökként az északi erdőségekben voltunk a legboldogabbak, de a gleccserek előrenyomulásával a síkságra kényszerültünk, ahol a hatalmas fogakkal és karmokkal felszerelkezett, gyorsan mozgó ragadozók könnyedén levadászhattak bennünket. Nem voltak mezőgazdasági ismereteink, nem gazdálkodtunk, egyik napról a másikra éltünk, állatokra vadásztunk, és reménykedtünk benne, hogy sikerül leterítenünk egyet, mielőtt egy ragadozó vagy az éhezés végez velünk. Ugyanazokért az erőforrásokért nemcsak az oroszlánokkal és más gyilkos állatokkal versenyeztünk, de a neandervölgyi emberekkel is, akik erősebbek, gyorsabbak és talán még okosabbak is voltak nálunk.

Bár mindezt el tudtam képzelni, egyszerűen nem tudtam előállni egy olyan forgatókönyvvel, ami megmagyarázta volna, hogyan lett a farkasból házi kedvenc.

A kutatással töltött időm jelentős részét az egyenlet másik, kutyára vonatkozó oldalának megválaszolásával töltöttem. A farkasok akkoriban sokkal inkább táplálékforrásként tekintettek ránk, mint manapság azokat a példányokat, amelyek vadásztak ránk, az idők során kiirtották. A tetteink idővel befolyásolták a Canis lupus evolúcióját, az agressziótól a menekülés felé terelték, így manapság a farkasok ritkán támadnak emberre (ha igen, az halálos megtorlással jár). Ám harmincezer évvel ezelőtt még vacsoraként szolgáltunk ezeknek az állatoknak. Tényleg meghívtunk volna egy farkasfalkát, hogy csatlakozzon hozzánk a tábortűz mellé, és rágyújtottunk volna egy tábori nótára? Ez pont olyan, mintha kannibálokat hívnánk ebédre, és megkérdeznénk tőlük, mit szeretnének enni.

Emellett az élelemforrásaink elég szűkösek voltak, aligha pazaroltuk volna az ételt más fajok etetésére. Végül is a farkasokkal ugyanazért a zsákmányért versenyeztünk, ugyanazokra a csordákra vadásztunk. Gyerekkoromban én még a húgommal sem akartam osztozni az ennivalón. Miközben az ember éhezett, valóban húsmaradékokat dobált volna a vetélytársainak?

Szóval, hogyan lettünk természetes ellenségekből jó barátok, és jutottunk el odáig, hogy megengedem az egyik leszármazottjuknak, hogy az ágyamban aludjon, és már-már lelökdössön a matracról minden éjjel?

Az evolúció hosszú folyamat. Biztonsággal kijelenthetem, hogy egyetlen falkában sem született hirtelen egy labrador, ami átrohant volna a crô-magnoni ember táborába teniszlabdák után kutatni. Mégis; milyen törzsnek lett volna türelme egyre közelebb és közelebb csalogatni egy farkasfalkát, hogy közeli kapcsolatba kerüljön vele? Nem, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, rövidebb utat kellett találni, le kellett vágni az evolúció hosszú ösvényét. Talán egyetlen ember tette indította el a változást, aki valamiért időt szánt arra, hogy megszelídítsen egyetlen farkast.

Az első kutya története egy kitalált történet, ami egy vitathatatlan tényen alapszik: a kutyák a társaink, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódik a miénkkel. A könyv megírásához egy különleges embert, rendkívüli körülményeket és egy farkast kellett elképzelnem, aminek az ősei szokatlan módon vonzódtak a Homo sapienshez.

Ám ez csak az első kihívás volt. A farkasok háziasítása az ember történelmének legdrámaibb és legveszélyesebb időszakában történt – az utolsó jégkorszak hajnalán. Az embereknek nyilván nem volt fogalmuk róla, milyen pusztulás vár rájuk – a helyi időjárást ismerték csupán, a globális éghajlatról nem volt tudomásuk. A jég, nos, jégkorszaki sebességgel nyomult előre. Jelen voltak a történelem alakulásánál, a kontinensek születésénél, számos faj kihalásánál, az életet fenyegető kihívások létrejötténél, ennek ellenére az emberek csak a saját helyzetükkel voltak tisztában. Ugyan hidegebb lett, a zsákmány egyre gyérült, a gyümölcsök lassabban értek, számukra ez csak további, azonnal érezhető nehézséget jelentett egy amúgy is kegyetlen világban. Szerzőként a legtöbb, amit tehettem a történet kibontakozásáért, hogy hagytam a szereplőket reagálni egyéni helyzetükre, és az olvasóra bíztam a nagyobb tanulságok levonását.”

Ha érdekel, hogyan alakulhatott ki az első kutya W. Bruce Cameron szerint, ez az ajánló neked szól.