Az állatvédők nem csicskák: Márton Attila különvélemény

Viszonylag gyakran hangoztatom, hogy számos fogalommal, koncepcióval vagy jelenséggel nem igazán vagyunk tisztában, mindeközben a mindennapjaink szerves részei. Nem is vesszük észre, de nem értjük, hogy pontosan mit jelentenek, mi van mögöttük és hogyan függenek össze. És tényleg napi szinten kimondott és használt szavakról van szó, mint például „állatvédő”.

Az Önkéntesség Világnapja alkalmából jött velem szembe a kiírás, amely arra hívja fel a figyelmet, miszerint az „állatvédők önkéntesek, nem beosztottak”. Aki önkénteskedett már, tudja, miről van szó, neki nem kell magyarázni. Aki ilyet még életében nem csinált, könnyen beleesik abba a hibába, hogy gondolkodás nélküli ítélkezésbe kezd.

Civil kezdeményezések

Sokszor – és egyre többször – halljuk, hogy a magyar állatvédelmet a civilek viszik a hátukon és ez nagy baj. A kialakult félreértések miatt is célszerű azt tisztába tenni, hogy ez mit is jelent.
Vannak társadalmi jelenségek, amelyekkel kezdeni kell valamit, leginkább azért, mert valaki szenved tőlük. Ilyenből jó sok van. Ezen helyzetekre jellemző, hogy a külső segítség elengedhetetlen, hiszen a bajbajutott félnek nincsenek meg a szükséges erőforrásai és lehetőségei, hogy saját magát, saját hajánál fogva kirántsa a bajból. Ilyenkor kell valaki – akár egy segítő személy vagy egy szervezet –, aki jobbot nyújt.

Egy ilyen akció, függően a helyzettől, megkívánja a szakértelem, a hozzáértés, az erőforrások, az időráfordítás és az anyagi fedezet meglétét. Ilyenekből van például az államnak. Viszont, ha az állam erre nem fordít, vagy nem annyit, amennyit kéne, akkor jönnek az állampolgári kezdeményezések. Emberek úgy gondolják, ez így nincs rendjén, ezért önkéntes módon, saját idejük és/vagy anyagi forrásaik terhére próbálnak segíteni. Szervezik és elvégzik a munkát, előteremtik hozzá az erőforrásokat (pénzt, paripát, fegyvert) vagy éppen koordinálják az önkéntes segítők munkáját.

Természetesen vannak olyan állatmentők, akik főállásban, fizetésért teszik a dolgukat. A fizetésüket pedig a beérkező adományokból és támogatásokból fedezik. De ez nem azt jelenti, hogy ha adok párezer forintot, segítve a munkájukat, akkor innentől kezdve és erre hivatkozva, „csicska, hopp!” stílusban bele kéne szólnom minden egyes lépésükbe.

Oldd meg!

Rossz dolgokat nem szeretünk látni és szeretnénk, ha valaki eltüntetné őket a szemünk elől. Ez pedig, ahogy fejtegettem, nagyon sok esetben társadalmi szerveződésekre marad. Az állatvédelem terén – leginkább az otthontalan állatokkal kapcsolatban – alapelvárás, hogy akik a mentéssel foglalkoznak, segítsenek mindenkin.

A megoldandó, leginkább tűzoltás jellegű feladatok esetében valamit fontos megérteni. Vannak helyzetek, amikor a legnagyobb elővigyázatosság mellett is megtörténik a baj. És vannak olyanok, amelyeket simán el lehetett volna kerülni.

A leginkább civilek által működtetett állatvédelemnek az előzővel kéne foglalkozni. Mégis úgy alakult, hogy az utóbbival gürcölnek. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy emiatt nem bírják kapacitással és nincs az a pénzmennyiség, ami elegendő lenne a mentések finanszírozására. Arányaiban drasztikusan több azon esetek száma, amelyek az emberi felelőtlenségre vezethetők vissza.

Egyszerűbben fogalmazva: emberek a saját szabadidejük terhére igyekeznek a mások által okozott károkat csökkenteni úgy, hogy igazából a vétkes fél semmi következménnyel nem fog szembesülni. Egy kis józan ésszel, előrelátással ezek a problémák nem is léteznének. Ha pedig nem léteznének, nem is okoznának egy végeláthatatlan szélmalomharcot.

A „civilek” közül sokan például nem fognak szilveszter éjszakáján bulizni. Hanem szedik össze azok kutyáit, akik viszont elmentek bulizni, de a kutyát nem képesek úgy tartani, hogy abból ne legyen probléma.

Az igazán bicskanyitogató az, ahogyan elvárjuk, hogy az állatvédelem korrigálja ki az egyértelmű felelőtlenséget. És hab a tortán, amikor nagyon sok esetben emberek kifejtik teljesen torz véleményüket, miszerint a bajt okozó vétkesen segíteni kell, nem kioktatni.

Kedvenc eset, amikor valaki teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy a kint tartott macskája megellett nem kevés kiscicát. Tanácstalanul állt, hogy akkor most ő mit tegyen. Többek véleménye volt, hogy szóljon az állatvédőknek. Vigyék el a nem kívánt szaporulatot. Oldják meg a helyzetet, ezért vannak, ezért kapják a pénzüket. Aki pedig felhozta a macskatartó felelőtlenségét, könnyűszerrel leoltották, miszerint az illető nem kioktatást, hanem segítséget kért. Amíg nem értjük, hogy itt hol a baj, az ország menhelyei roskadásig lesznek.

Kritizálni könnyű

Ha én kitalálom, hogy mostantól bajbajutott kutyákon fogok segíteni, és objektív értékelést követően azt mondom – felismerve önmagam és a lehetőségeim korlátait –, öt kutyán tudok egyszerre segíteni, engem aztán senki se kérjen számon, hogy miért nem hatot, hetet vagy akár huszonhetet fogadok be. Mindezt attól függően, hogy éppen hány felelőtlen ember gondolja úgy, hogy az eddigi házi kedvenctől megszabadul.

A bírálóknak adott a lehetőség, hogy eltávolodjanak az okostelefon képernyőjétől, és az észosztás helyett nyugodtan be lehet állni a ténylegesen tevékenykedők sorába, lehet magunkat aktiválni, mint lelkes civil.
Tény, hogy jóval egyszerűbb és kényelmesebb a cselekvés helyett másoknak megmondani, hogy mit is csináljanak csak azért, hogy mi úgy érezzük, a világ jobb hely lett és ne legyenek a szemünk előtt azok a problémák, amelyek zavarják az igazságérzetünket.

Hosszasan lehetne sorolni az állatvédelmi tevékenységekkel kapcsolatos leegyszerűsítéseket, félreértelmezéseket. Igen, vannak, akik rosszul csinálják, vagy legalábbis csinálhatnák jobban is.
Igen, vannak olyanok is, akik az egészet, mint valami látszattevékenységet végzik, mert jó marketinggel elég sok pénzt lehet összekalapolni.

Viszont nagyon sokan vannak, akik jól csinálják. Velük szemben igazságtalan dolog az általánosítás, a folyamatos kioktatás. Nem túl fair dolog a civileket szidni, hogy miért nem képesek minden esetben eltakarítani, amit mások átgondolatlanul és felelőtlenül „odacsináltak”.