Az állatvédelem nem csak az állatvédőkre tartozik: Márton Attila különvélemény

Kiknek feladata segíteni a bajba jutott állatokon és megoldani az állatjólléti problémákat? Erre a kérdésre a többség egyből rávágja: az állatvédőknek. Viszont ebben nem biztos, hogy igazuk van.

Már az alapfogalmak esetében van egy nem túl szerencsés fogalomzavar. Az elmúlt pár évtizedben nem igazán sikerült komolyabban elmozdulni arról a felfogásról, miszerint az állatvédelem egyenlő az állatmentéssel.

Minek nevezzelek?

Vannak, akiket simán zavarba lehet hozni azzal a kijelentéssel, hogy attól még mert valaki nem üzemeltet menhelyet, nem ott önkénteskedik, vagy egyáltalán nem is ment bajbajutott állatokat, attól még köze van az állatok jóllétéhez.

Az állatmentés, a bajbajutottak megsegítése az állatvédelem egy rendkívül fontos része. De emellett ott vannak még a preventív tevékenységek és különféle népnevelő, oktató megmozdulások sokasága, amelyek célja egy állattartó kultúra megteremtése, amely jóval kevesebb megoldandó gondot generál. Azt is hozzáteszem, hogy értem, miért a mentéssel foglalkozókat hívjak csak állatvédőknek. Annyi megmentendő állat van, hogy javarészt ezek az esetek vannak fókuszunkban, illetve jó ideje már az állatkínzások is.

Ha valami miatt drasztikusan csökkenne az otthontalan ebek száma, akkor látnánk a többi problémát. Ezekre most nincs kapacitás, nem is kapnak akkora figyelmet. Előkerülnének az egészségügyi problémák, a viselkedésproblémák. Ugyan foglalkozunk az igen gyakori kutyatámadásokkal, de ezekre egyedi esetenként tekintünk, nem úgy kezeljük őket, mint egy társadalmi jelenséget, amelynek alapja az elfogadott és terjedő felelőtlen állattartói magatartás és a hozzá nem értés.

Az állatjóllét milyenségére és színvonalára – azaz milyen problémák vannak– rendkívül sok mindenkinek van kihatása. Még úgy is, hogy ők ezt nem fogják fel.

A civilek, akiknek a világot kéne jobbá tenni

„Az állatvédők (értsd: a helyi vagy telefonon leghamarabb elérhető menhely) majd megoldják. Ezért vannak, ezért kapják a fizetésüket (ez mondjuk azért nem így van), az ő dolguk, hogy ezt megoldják.”
Nem egyszer hallottam, olvastam ilyen kijelentéseket. Akkor is, amikor valaki azügyben kért segítséget, hogy a kinn élő cicája egyszer csak megellett egy közepes almot. Aztán a gazdi ezen meglepődött, és nem tudta, mit is tegyen a kiscicákkal. A jó tanács pedig őt felmentette. Az állatvédőket, mint civil csoportosulást, pedig kijelölte a helyzetet megoldó intézménynek.

Az országban rossz állapotok vannak menhelytelítettség terén. Ennek orvoslására még mindig sokan azt látják megoldásként, hogy akkor mindenki menjen és fogadjon örökbe kutyát. Ezzel nem az a legnagyobb baj, hogy nem mindenki alkalmas erre, hanem az igazi bökkenő azzal van, hogy mikor fogunk azzal is kezdeni valamit, hogy ezek a kutyák egyáltalán ne is kerüljenek oda?

És hogy ezzel kezdjünk valamit, ahhoz elég sok mindent kéne megjavítani társadalmi szinten.
Beidegződéseket kéne tisztába tenni, hogy világossá váljon, kutyát nem kötelező tartani, ha mégis tartunk, legalább gondoljuk végig, hogy képesek vagyunk-e megfelelően kezelni, nevelni, etetni. És ha közben azt sem felejtjük el, hogy mindez pénzbe kerül, az úgyszintén előny.

Kollektív felelősség

A társadalom felfogásának kéne változnia. Addig előrelépés nem lesz. Ehhez viszont az egyénnek, illetve nagyon sok egyénnek kéne felfognia, hogy az ő mindennapi tevékenysége hogyan is járul hozzá a nagy problémahalmazhoz. Például, amikor valaki megelletti a (szerinte) anyai örömökre pályázó szukáját, felteszi a nagyon cuki képeket a megoldatlan jövőjű kölykökről, boldogan begyűjti a szivecskés matricák tömkelegét. Aztán dolgát végezve megy szörnyülködni és sírni-ríni a gazdikeresős, menhelyi bejegyzések alatt. Csak ugye össze kéne tenni, hogy ezen dolgok között van összefüggés. De ezeket nem látjuk, nem akarjuk látni.

Szidjuk a sintéreket. Pedig azért azok a kutyák valami miatt a világra jöttek és odakerültek. Átkozzuk a vadászokat, amikor kilövik az erdőben vadat hajtó kutyákat. Pedig azok a kutyák valahogy odakerültek. De ezekről az emberekről és szerepükről úgyszintén megfeledkezünk. Aztán pedig a megoldást az állatvédőktől várjuk.

Holott itt össznépi felelősség van. Még akkor is, ha a legegyszerűbb dolog keresni egy-két jól azonosítható bűnbakot és kijelölni másokat, hogy oldják meg azt végre, ami nekünk nem tetszik.