Árván maradt kutyák: kinek kéne gondoskodnia róluk? Márton Attila különvélemény

Az otthontalanná váló, így a menhelyre és gyepmesteri telepekre bekerülő kutyák esetében mindig érdekes – és rendkívül fontos kérdés – hogy miért alakult így a sorsuk.

Megérteni az okokat nem a kíváncsiságunk kielégítése vagy a szenzációhajhászás miatt fontos. Hanem amiatt, mert akkor (talán) képessé válunk tenni valamit, hogy ez a szám a jövőben csökkenjen. Azaz kevesebb állat kerüljön olyan helyzetbe, hogy segítségre szoruljon.

Az új otthonra váró kutyák nagy részénél sosem fogjuk megismerni a pontos okokat. Van egy eset viszont, amikor mindez egyértelmű. De tanácstalanok vagyunk, hogy ezekben a helyzetekben mi lenne a megoldás. Mi legyen azokkal a kutyákkal, akiknek gazdája elhalálozik és a négylábú, hűséges társ árván marad?

Megoldási javaslatok

Ez a téma egyre gyakrabban terítéken van. Speciális élethelyzetről van szó. Nem azért raknak ki egy kutyát, mert neveletlen, vagy mert emberek ráeszmélnek, hogy tartása pénzbe kerül. A halál az élet része. Elkerülhetetlen. Amikor bekövetkezik, fenekestől forgatja fel a megszokott világot.

Pár éve ezzel a témával még nem is igazán foglalkoztunk. Létezik néhány elgondolás arról, mit lehetne tenni az árván maradó kutyákkal. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha azt mondjuk, gondoskodjon a kutyáról az örököse vagy örökösei. Mert ha valaki képes örökségként átvenni az ölébe eső javakat – pénzt, ingatlant, autót – akkor tessék gondját viselni egy megárvult kutyának is.

Ez az elmélet abban a pillanatban borul, ha nincs örökös. És ha mégis van, mennyire lenne működőképes az elgondolás?

A kutya mint örökség

Ha nekem holnap valaki azt mondaná, hogy megörököltem egy 6-7 éves, 60-70 kilogramm súlyú kutyát, amelyet adott esetben ismerek, optimális esetben ráadásul még ki is jövök vele, elég komoly és rendkívül nehezen megoldható élethelyzetben találnám magam. Aztán ha kicsit jobban kielemezném a helyzetet, hosszas fejvakargatást követően arra jutnék: ez nem fog menni. Kivitelezhetetlen.

Egy ilyen helyzetet még számos egyéb tényező tudja tovább bonyolítani. Az, hogy öröklök, nem jelenti azt, hogy innentől gazdag leszek. És azt sem, hogy az én életembe belefér egy kutya megfelelő ellátása. Mármint anyagi szempontból. Mi van akkor, ha a kutya, amelynek a további, napi szintű tartása az én gondnokságomba került, több szempontból kezelhetetlen?

Tudjuk jól, hogy számos viselkedésproblémás kutya van, amelyek esetében a dolgot lezárjuk annyival: ő ilyen, ő egy kis méregzsák. Ha a gazdája éveken át képtelen volt egy jól szocializált kutyát csinálni belőle, nekem vajon sikerülni fog-e?

Lehet-e belekezdeni állattartásba úgy, hogy azt törvényi kötelezettség írja elő? Jog fogja előírni és biztosítani, hogy egy rám kényszerített állattal jól bánjak? Nagyon sokan még úgy sem képesek jól állatot tartani, hogy ezt saját maguk határozták el. Biztos az, hogy a kikényszerített állattartás folyamán a kutyának jó élete lesz?

A legkézenfekvőbbnek tűnő megoldás nem biztos, hogy működik. Bármilyen elmélettel jövünk elő, annak sikeressége abban rejlik, hogy a valóságban – figyelembe véve minden apró tényezőt – tényleg működni fog-e, beváltja-e az előzetesen elvárt végeredményt.

A jelenkor egyre jobban tele van olyan megoldási módozatokkal, amelyek inkább azt a célt szolgálják, hogy úgy tűnjön, mintha valamit megoldottunk volna. Legyen meg a látszat. Hiszen a további következményeket úgysem fogjuk látni. Számunkra úgy fog tűnni, most már minden rendben. Gondoskodjon a kutyáról az örökös. De csupán attól, hogy egy árván maradt kutyát valaki nyakára sóztunk, nem biztos, hogy a dolog meg is oldódott. Az meg főleg nem garantált, hogy a kutyának jó élete lesz.

Egy dolog biztos: a halál

Önmagában nehéz helyzet ez, amelyet utólag tudunk kezelni, habár vannak jelei a prevenciónak is. Vannak menhelyek, akik alapból nem adnak kutyát idős ember mellé. De mi lesz így az időskori magánnyal? A magány, a magunkra maradás egyébként sem az idős korhoz köthető csupán, hanem egyre nyomasztóbb társadalmi jelenség. Nagyon sokan pont azért tartanak maguk mellett négylábút, hogy legalább legyen kihez szólniuk.

A halált ráadásul leginkább az öregkorhoz kötjük. Mintha mindenkinek garantálva lenne egy bizonyos életkor, amelyet egészen biztosan megér. Pedig sokan vannak, akik a kései felnőttkorig sem jutnak el. Betegség, baleset, bűncselekmény. Több minden közrejátszhat.
Mindenki gondolkodjon most el egy pillanatra. Ha holnap a fejére esne egy repülő, lenne, aki a továbbiakban megfelelően gondoskodna szeretett négylábújáról?

És mi lesz azokkal, akinek nincs örökösük? Mi legyen a viselkedésproblémás kutyákkal, akiket egy hosszabb utazás, vagy pár nap kórházi távollét alatt sem lehet rábízni másokra, mert a kezeletlen agresszió miatt még a szűk környezetük sem bír velük? És csak csendben megemlítem – mert nem szervesen tartozik ide – de ugye mindenki, akinek több örököse is van, gondoskodik arról, hogy végrendeletben rögzítse, hogy mi legyen szeretett kutyájával, ha vele valami történik?

Nehéz, összetett témakör ez. Az árván maradás körülményeit, ha megvizsgáljuk, számos eltérő szituációt kapunk. Ki, milyen kutyát, milyen módon hagyott maga után? Ott van egy állat (vagy akár több), amelynek a további sorsával foglalkozni kéne. A helyzet jellegétől függően pedig eltérő megoldások enyhíthetnek valamelyest a kialakult helyzeten.

Jó lenne, ha a mentéssel foglalkozók és a menhelyek a tényleges, kikerülhetetlen élethelyzetek megoldásában tudnának segédkezni, mintsem azokban, amik az emberi felelőtlenségre visszavezethető tűzoltásról szólnak. De ez már egy másik történet.

(Képek: Getty Images Hungary)