Japán vadászból amerikai őrző-védő: az amerikai akita kialakulása

Hogyan lett az akita amerikai akita? Van-e különbség az akita inu és az amerikai tesó között? Miben hasonlítanak és térnek el egymástól?

Az amerikai akita története természetesen összefonódott a ma ismert japán akita inu történetével. Ezeket a középtermetű kutyákat eredetileg Japán egyik északi tartományában, Akitában használták fekete medvék és más vadállatok vadászatára, területőrzésre és kutya-kutya elleni küzdelemre.

A szamurájok kedvencéből GI Joe kedvence

Ezt a típust a 16–17. századi leírások említették először, és Matagi akita néven. Az 1900-as évek elejétől a japán tenyésztők komoly kísérletet tettek az ősi Matagi-vonalak helyreállítására és megőrzésére. A fajtát érő komoly viszontagságok ellenére tulajdonképpen ők tekinthetőek a ma élő japán akita inuk őseinek. Mellettük azonban egy új jelenség is egyre elterjedtebbé vált, és már az I. világháború idején megkezdődött. Az akiták nyugati értelemben vett munkaképességének javítása érdekében az akkori akitákat német juhászkutyákkal kezdték el keresztezni. Ezeket a tenyészvonalakat Dewa-vonalú kutyaként tartották számon. Nagyobbak voltak az akita inuknál, ráncosabb pofával, méretesebb fülekkel és számos németjuhász-jellegzetességgel.

A II. világháború idején a japán kormány arra kötelezte az akitatenyésztőket, hogy számolják fel a kenneljeiket, és a kutyáikat adják le a hadseregnek. Ez a mai füleknek hihetetlenül hangozhat, de itt a szőrükből katonai egyenruhák gallérjai készültek. A leadási kötelezettség alól egyetlen fajta mentesült, a német juhászkutyák, akiket a hadsereg is szolgálati célokra használt. Ezek a brutális intézkedések két jellemző hatással jártak: egyrészt a régi Matagi akiták kis híján kihaltak, a mai akita inu rekonstrukciójára tehát alig néhány tucat elrejtett kutyából került sor a háború után. Másrészt a japán tenyésztők kétségbeesetten keresztezték mind nagyobb számban a kutyáikat német juhászokkal az állomány megmentése érdekében. Ezáltal jelentősen nőtt a Dewa-vonalba tartozó kutyák száma.

Helen Kerr és a katonák hatása

1937-ben egy Japánba látogató amerikai hölgy, Helen Keller vitt haza magával először egy Japánban vásárolt akitát, aki történetesen szintén a Dewa típushoz tartozott. A világháború után Japánban állomásozó amerikai katonák – akik elsősorban szintén ezekből a vonalakból és a keresztezésekből származó kutyákkal találkoztak – közül sokan megkedvelték az ilyen típusú egyedeket, és tömegével vitték őket haza az Újvilágba. Ahogy a (Dewa típusú) akita egyre népszerűbbé vált az USA-ban, a rajongók és a tenyésztők 1956-ban megalakították az Amerikai Akita Szövetséget, majd 1972-ben az Amerikai Kennel Club (AKC) hivatalosan is fajtaként regisztrálta.

Ezzel egy időben egy sokáig nem rendezett vita robbant ki az AKC és a japán akita fajtagondozó egyesület (AKIHO) között. A japánok ugyanis megkérdőjelezték a Dewa-vonalból származó kutyák „akitaságát”, hivatkozva a sokszor nyomon követhetetlen keresztezésekre és a két fajta eltérő küllemére. A két fajtagondozó 1992-ig egymás illetékességét sem ismerte el, és a két típus a nemzetközi versenyeken közös ringen belül szerepelt, azonos fajtanév alatt. Ennek az áldatlan állapotnak az FCI igyekezett véget vetni 2000-ben, amikor az amerikai változatot „nagy japán kutyának” nevezte el, és a két fajtát hivatalosan is szétválasztotta egymástól. Kis idő elteltével a FCI elfogadta az amerikai akita elnevezést, és ezt az újonnan elfogadott fajtát végleg elválasztotta a japán akita inutól. Ez a szétválasztás, megdöbbentő módon, éppen az USA-ban nem történt meg a mai napig. Az AKC az összes akitát egy kalap alatt, egy fajtaként kezeli és regisztrálja.

Mi a különbség az amerikai és a japán akita (akita inu) között?

Először is a méret és a küllem. Az amerikai akita mérete és súlya jelentősen nagyobb, a felépítése pedig zömökebb. A japán testvér sztenderdje mind a méretet, mind a súlyt, mind pedig a küllemet nagyon szigorúan kezeli, míg az amerikai változat sztenderdje sokkal megengedőbb. Míg a japán akita inu őseit elsősorban vadászatra szelektálták, addig a napjainkban amerikainak ismert változatot szolgálati kutyának. Amiben hasonlítanak, hogy mindkét fajta megőrizte ősei harcos vérét. Ahogy a bevezetőben említettük, az ősök kutya-kutya elleni harci kutyaként is szolgálták a gazdáikat.

Múltjából adódóan mindkét fajta kiváló őrző-védő ösztönökkel rendelkezik, és meglehetősen gyanakvó idegenekkel szemben. Míg a japán akita inu az elmúlt évtizedekben inkább egy még munkaképes társasági kutyává vált, addig az amerikai változat sokkal inkább tekinthető napjainkban is egy terület- és személyőrző kutyának, mint társasági kutyának. Ugyan képes beilleszkedni egy családi környezetbe, de valódi gazdájának egy személyt fogad el igazán.

Speciális karakterük miatt egyik fajta sem ajánlott kezdő kutyások számára. Ez az ajánlás azonban kiemelten igaz az amerikai akitával kapcsolatban. Mivel az amerikai verzió egy hatalmas erejű és kiemelt küzdőképességű kutyafajta, aki ráadásul az azonos nemű más fajtákkal sem jön ki jól igazán a múltja miatt, tartása és megfelelő szocializációja az átlagnál nagyobb gyakorlatot igényel a leendő gazda részéről.