Az összefogás szükségessége az állatvédelemben – Márton Attila különvélemény

Pár évvel ezelőtt – nem is olyan régen – elterjedt vélemény volt, hogy az állatvédők olyan emberek, akik rendületlenül gyilkolják egymást. A közösségi média nyílt színén folyó örökös csatázás mintha kötelező kelléke lett volna a tevékenységnek.

Szerencsére egyre többen jöttek rá, hogy állatokat menteni és jobbá tenni az életüket nem egy magányos műfaj, és összefogás nélkül majdhogynem lehetetlen eredményt elérni.

Halmozottan hátrányos helyzet

Sosem titkoltam, hogy állatmentésben soha nem volt részem. Tisztában vagyok saját képességeimmel és korlátaimmal. Tudom jól, hogy hosszútávon úgysem bírnám és kikészülnék. Annak pedig sok értelme nincs. Inkább kerestem olyan tevékenységeket, amelyekkel talán hozzájárulok ahhoz, hogy a világ kicsit jobb hely legyen.

Mert állatot menteni nem csak annyiból áll, hogy bajbajutottakon segítek, aztán begyűjtöm a sok-sok visszajelzést, hogy mennyire csodás ember vagyok.

Amikor valaki úgy dönt, hogy a körülötte zajló események nem megfelelők, és a helyzeten változtatni kíván, hatalmas terhet vesz magára, amit tudatosan talán nem is fog fel teljesen.

Előteremteni a szükséges időt, a pénzügyi és tárgyi forrásokat, emberekkel együtt dolgozni, hatóságokkal vívni, civódni Facebookon embert próbáló feladat. Ehhez pedig hozzájön a sok-sok szörnyűség, amellyel folyamatosan szembesülni kell. És akkor ott vannak az apró sikerélmények is, amelyeket vagy értékelünk, vagy kifáradunk annyira, hogy képtelenek leszünk örülni.

Állatot menteni kemény dolog. Sokan az idő múlásával rá is mennek. Megkeserednek, kiégnek, feladják. Főleg akkor, ha úgy gondolják, hogy egy ilyen missziót magányosan, szövetségesek nélkül véghez tudnak vinni.

Egységben az erő és a fejlődés

Egy állatmentő napi küzdelmeit leginkább egy másik sorstárs tudja megérteni. Aki nagy empátiával rendelkezik, bele tudja élni magát a mindennapok küzdelmeibe, de ugyanúgy átérezni a sokszor reménytelennek tűnő szélmalomharcot, nem fogja. Arra csak az képes, aki kimondatlan szavakból is érti a másikat. Ezáltal csökken kicsit a belső nyomás, a feszültség. Mert azt érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül, osztozhatunk a terheinken egy kicsit. Megértenek minket. Ez pedig a mai felszínes, rohanó és bizonytalan világban nagy kincs.

A saját belső vívódásaink mellett osztozhatunk a szakmai kihívásokon is. Évek óta megszokott gyakorlat, hogy a lefülelt szaporítótelepek felszámolásakor számos állatvédő szervezet és önkéteseik fognak össze a mentésben, rehabilitációban és a kutyák elhelyezésében. Több tucat kutya sorsa másképp megoldhatatlan lenne.

Az összefogás megjelent egy nagyon elhanyagolt területen is. A hatóság és az állatvédő szervezetek együttműködése nélkül a rendszer életképtelen. Papírra lehet vetni akármilyen jogszabályt, ha az állatvédelmi problémát érzékelők és az azokkal jogilag tenni tudók között nincs összhang. Van mit fejlődni ezen a területen. De legalább a változás megindult.

Emberekkel együtt dolgozni nem könnyű feladat. Kell hozzá a határok felállítása, a másik tisztelete, elfogadása. Elengedhetetlen, hogy képesek legyünk nyitottan meghallgatni a másikat akkor is, ha éppen eltérő véleményünk van. A mai világ szokásrendszere ezt nem igazán segíti. Viszont, ha ez mégis összejön, a közösség ereje csodákra képes és a megvalósított sikerből mindenkinek jut. És ha állatvédelemről beszélünk, az állatok is nyereményesei az emberi összefogásnak.