„Nem járok olyan helyekre, ahova Rozi nem jöhet” – interjú Alföldi Róberttel

A Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja három védjegyéről híres: felejthetetlen színészi játékáról, precíz rendezői munkájáról, illetve az állatokkal szembeni szeretetéről. Alföldi Róberttel beszélgettünk a felelős állattartásról.

Sokan láthatták már, hogy Alföldi Róbert mellett ott van kutyája. A művész számára fontos, hogy felelős állattartóként gondoskodjon négylábú kedvencéről, ezért amikor csak teheti, magával viszi mindenhova. Rozi névre keresztelt lagotto romagnolo kutyájáról beszélgettünk.

– Minden bizonnyal szófogadó kutyáról beszélünk, máskülönben nem lehetne önnel a munkahelyén. Milyen segítséggel tanította? Kutyaoktató bevonásával vagy saját tudása szerint?

Alföldi Róbert: Azt szoktam mondani, amikor megkérdezik, hogy Rozi mitől ilyen fegyelmezett és nyitott – és persze a legokosabb kutya minimum a városban –, hogy a szeretettel. Nem voltam szakembernél, nagyon kicsi kora óta viszem mindenhova, és vannak alapszabályok, amik soha nem változnak. Például, hogy színpadra nem megyünk fel; és szerintem teljesen logikusan felfogta, hogyha ezeket betartja, megtanulja, akkor sokkal szabadabban élhet. Komolyan azt gondolom, hogy megértette. Mondjuk úgy, hogy a nagyon szoros, őszinte és konzekvens kapcsolatunk segítette, hogy megtanulja, amit kell. De igazán nem tudok trükköket mondani. Megtanulta. Mint ahogy előző csodakutyám, édes Pankám is.

– Olyan, mintha mindenhova elkísérné.

A.R: Igen, mindenhova viszem, néha persze nem lehet, de akkor ő teljesen nyugodtan és békében el van otthon. Ha hosszabb időre megyek, akkor van egy csodálatos házvezetőnőm, és ő van vele. Hozzám költözik. Előadás alatt az öltözőben várakozik, alszik. És annyira ismeri az előadásokat, hogy ha csak jelenet közben megyek az öltözőbe, meg sem mozdul. De ha vége az előadásnak, akkor már indulna is.

– Bizonyára önnek is okozott már kellemetlen helyzetet, hogy egy helyre nem engedték be a kutyáját vagy nem jól bántak vele. Hogyan reagál ilyenkor?

A.R.: Nem járok olyan helyekre, ahova Rozi nem jöhet. Ha először mennék vele valahova, akkor természetesen megkérdezem, hogy jöhet-e, de még soha nem kaptam olyan választ, hogy nem. Ahol tudom, hogy kutyapara van, ott persze meg sem kérdezem. De aki találkozik Rozival, annak utána soha nem lesz vele problémája. Én taxival közlekedem a városban, és olyanok is elviszik Rozit, akik egyébként nem szállítanak kutyát, mert ismerik, és tudják, hogy ajtó kinyit hátul, és ő máris beszáll, és az első ülések mögött lefekszik.

Szerintem, ha nincs igazán barát, aki olyan viszonyban van a kutyával, hogy boldogan van vele – nekem vannak ilyen barátaim –, szóval, ha nincs ilyen és hosszabb időre kell elutazni, akkor kutyapanzió a jó megoldás, nagyon segíti a szocializációt is. Most már nagyon jó helyek vannak. Ha pedig pár órára nem lehet otthon hagyni a kutyát, akkor az a gazdi hibája. Ezt kiskorától szépen meg kell neki tanítani. Rozi soha semmit nem szedett szét. Na jó, de! Egyszer egy szemüveget.

– Hogy látja, Magyarország elég nyitott ahhoz, hogy az állattartókat támogassa a kutyabarát megoldásokkal?

A.R.: Igen, nagyon szeretik itthon az állatokat, nemrégen olvastam, hogy majdnem dupla annyi kutya van a családoknál, mint gyerkőc. Nagyon sok embernek nagyon fontos társa az állata. Ugyanakkor az állattartóknak is nagyon fontos lenne betartani minden olyan szabályt, ami a közös együttélésünket segíti. Mindkét félnek tiszteletben kell tartani a közös életünket.

– Mi bosszantja fel leginkább a felelőtlen állattartókkal szemben?

A.R.: Ha jól tudom – nem vagyok alaposan tájékozott –, de az itthoni állatvédelmi, állattartási törvények megvannak. Ugyanakkor bármilyen tragikus eset történik is, a bíróságok nem hoznak valóban olyan ítéleteket, amiket a közvélemény elvárna, és ami visszatartó erővel bírna. Én fontosnak tartanám, hogy igenis a törvény adta legszigorúbb büntetéssel büntessenek minden állatkínzást.

A felelősség megmutatása, erősítése lenne a fontos. És sajnos igazán nagy és komolyan vehető kampány sem volt még itthon, hogy a kóbor, menhelyi állatokat fogadják örökbe, ha tehetik. Vagyis, hogy sok embernél, aki igazán kutyát szeretne, ne legyen nagyon fontos, hogy mennyire fajtatiszta. Rozi valóban lagotto romagnolo, Piancenzából lett örökbe fogadva, Olaszországban élő húgom segítségével.