Az ismeretlen ősapa, a nomádok kutyája: az alano

A mai kutyás társadalomban szinte csak az igazi kutyás „ínyencek” hallottak a spanyol alano fajtáról, pedig a középkor koronázatlan munkakutyái voltak, akiknek a vérvonala számos, napjainkban nagyon népszerű fajtában él tovább.

Honnan származik az alano fajta, mi történt vele, és létezik-e még?

A nomád alánok kutyái

A kinológusok mai tudása szerint az alano típusú kutyák az időszámításunk szerinti 400 környékén kerülhettek Európába. Akkor, amikor a mai Spanyolország területét megszállták a hun Attila seregeinek részét alkotó alánok. E különleges fajta mai leszármazottjainak vizsgálata azt a meglepő eredményt mutatja, hogy az alanók származása egyetlen ma ismert európai kutyafajtához, illetve típushoz sem köthető. Ellenben számos, szinte az egész világon ismert mai kutyafajta hordozza az alanók génjeit. Tehát a felmenők között egészen biztosan szerepeltek ezek a különleges spanyol kutyák. Ilyenek többek között a német dogok, az angol bulldogok, az angol masztiffok, a német boxerek, a nápolyi masztiffok, a cane corsók, a presa canariók és a bordeaux-i dogok. De a tengerentúli argentin dogok és a fila brasileirók is. Napjainkban, 1500 éves történetét követően ez a nagy múltú fajta már csak Spanyolországban található meg nagy számban, ahol változatlanul kiemelt népszerűségnek örvend. Habár a kutyás szakirodalom elsősorban alanónak vagy spanyol bulldognak nevezi őket, Ibériában számos más elnevezése is létezik. Ilyen például a Perro de Presa Español, a Alano of Carcinero, vagy a Perro de Toro.

Sztárok a középkorban

A középkor végéig Európa szinte minden régiójában a nagy testű munkakutyatartók és „tenyésztők” egyik fő törekvése az volt, hogy a kutyáikat alanókkal fedeztessék. Ez azonban sok esetben azért bizonyult lehetetlennek, mert e kutyák értéke egy kisebbfajta vagyonnal ért fel. Igen sok pénzre, vagy főúri kegyre volt szükség akkoriban, hogy valaki hozzájusson egy ilyen kutyához.

Hogy mi volt az oka az alano keresettségének? A korai középkortól kezdődően a lőfegyverek megjelenéséig az alanókat a spanyolok 3 fő célra alkalmazták nagy sikerrel. Harci-hadi kutyák voltak, akiket az abban a korban félelmetes hírű spanyol hadsereg (tercio) használt a hadjáratai során. Másrészt rendkívül hatékonynak bizonyultak a nagyvadas vadászatokon is. És mivel spanyol területekről van szó, a bikaviadalok kiegészítő szereplői is voltak a matadorok segítőjeként. Történetüknek van egy olyan fejezete is, amelyet a ma embere szeretne végleg elfelejteni és kitörölni az emlékezetéből. A „speciális célra nevelt” alanókat a spanyol konkvisztádorok rendkívül brutálisan használták fel a meghódított Újvilág őslakosai ellen, akik a hódításig nem találkoztak ilyen méretű és hatékonyságú kutyákkal.

A korszakból származó számos spanyol nyelvű leírás a alanókat rendkívül gyors és mozgékony, fáradhatatlan munkakutyaként írják le. Tipikus masztiffos küllemjegyekkel rendelkeztek, ugyanakkor korántsem volt olyan hatalmas a termetük és a súlyuk, mint a napjainkra már többségében munkaképtelenné vált, civilizációs ártalmakkal sújtott, sok esetben túltenyésztett molosszereknek. Súlyuk ritkán haladhatta meg a 35–45 kilogrammot (a most élő alanók súlya is ekkora). Harapásuk legendás erejű volt, amiről egyébként még Miguel de Cervantes (a Don Quijote szerzője) is megemlékezett. Egy 1613-ban papírra vetett munkájában részletesen írt arról, hogy az alanókat hogyan használták a megvadult vagy különösen agresszív bikák üldözésére és hatékony lefogására.

Miért tűntek el az alanók?

Más nagy testű, kiváló képességű munkakutyákhoz (lásd régi típusú angol bulldog) hasonlóan a 19. század közepére-végére e fajta népszerűsége is leáldozott, ami 3 fő oknak tulajdonítható.

A tűzfegyverek és a tömeghadseregek megjelenése, és a régi, hagyományos pikás spanyol harcmodor visszaszorulása az 1600-as évek végétől az alanók és a katonák évszázadok óta hagyományos együttműködését is feleslegessé tette. Ez pedig gyökeresen megváltoztatta az európai csatatereket. A lőfegyverek pontosságának jelentős javulása pedig a tradicionális spanyol vadászati módot, az úgynevezett rondát szüntette meg, ami korábban teljes egészében a vadász és az alanók együttműködésén alapult. 1883-ban született meg az a törvény, ami Spanyolországban betiltotta a kutyaviadalokat, amelyeknek egyébként az alanók gyakori szereplői voltak. De jelentősen korlátozta e kutyák felhasználásának körülményeit a bikaviadalokon is. Ezt követően e fajta használata a tradicionális vadászatot preferálók és a marhatartók körére korlátozódott.

Az alano sorsán az utolsó tőrdöfést a spanyol polgárháború ejtette. Ekkor már addigra amúgy is minimálisra csökkent alanoállomány legnagyobb részét kiirtották a szemben álló felek fegyverviselői. Ez az utolsó csapás kis híján e fajta teljes kihalásához vezetett. Az alanókról hosszú évtizedekig senki nem tudott semmit.

Az újjászületés

Az 1980-as évek elején különböző spanyol kutyás szervezetek tettek kísérletet az addigra már kihaltnak tekintett, nagy múltú kutyafajták regenerálására. Ezek közül a egyik kiemelt cél volt az alanók megmentése. Lelkes kutatók indultak el az elzártabb spanyol régiókba, például Cantabriába és Baszkföldre. Itt a legnagyobb meglepetésükre egy még akkor is élő, 300 egyedet számláló alanopopulációt találtak. (Hasonló történt a cane corsókkal Olaszországban.) E kutyák vizsgálata és pontos leírása a Córdobai Egyetem segítségével történt meg, aminek köszönhetően a fajta fennmaradt, és Spanyolországban másodvirágzását éli. Az alano fajtát 10 év kutatás és regenerációs tevékenység után, 2003-ban fogadta el önálló kutyafajtaként a spanyol kutyás szövetség.

(A nyitókép illusztráció, angol bulldogot és német dogot ábrázol.)