8 érdekesség a szürke farkasról: ha egy falkatag elpusztul, a többiek szervezetében megemelkedik a kortizolszint

A szürke farkas a kutyafélék legnagyobb képviselője, amelynek a Canis nem fajaival szemben füle szinte majdnem teljesen lekerekített, pofája kevésbé nyúlik hosszúra. Elképesztően árnyalt kooperatív vadásztehetsége, valamint társas viselkedése és kommunikációja az állatvilágban az egyik legfejlettebb. A farkas sokak szemében veszélyes vadállatnak tűnhet, amely az emberre is nagy kockázatot jelent, ez azonban nem is állhatna távolabb a valóságtól.

A következőkből megismerheted a szürke farkas külső jellemzőit, viselkedését és szokásait, és persze arról is szót ejtünk majd, miért hiba démonizálni a nagyragadozót.

1.) Az evolúció

A farkasok evolúcióját tekintve a szakértők között a mai napig van némi vita, de valószínű, hogy a pliocén korban (5,33–2,58 millió évvel ezelőtt), a prérifarkast is megelőző vonalból származó kis méretű, korai kutyafélékből fejlődött ki. A farkas és a prérifarkas 1,5 millió évvel ezelőtt vált el ugyanattól az őstől. Az első szürke farkas, vagyis a Canis lupus valószínűleg körülbelül egymillió évvel ezelőtt, a pleisztocén korban jelent meg Eurázsiában.

Alfajainak számát szintén vitatják; egyes elképzelések szerint 36, mások szerint 38 van, de egyesek 40-et állapítanak meg.

2.) A megjelenés

A farkas füle lekerekített, orri része szélesebb, így kevésbé tűnik hosszúnak, mint például a sakálok esetében. Ha jól megfigyeled őket, lábuk sokkal hosszabbnak tűnik, mint más kutyaféléké, ami lehetővé teszi a gyors mozgást még a nagy hóban is. (Ezért is nagyon izgalmas, hogy a nehéz időjárási körülmények a vadászat során kifejezetten az előnyükre válnak.) Képesek ugyanis akár 60 kilométer/óra sebességgel futni. Az ebekkel ellentétben a mellkasuk egyáltalán nem erőteljes, úgy tűnhet, hogy hosszú lábaik egyenesen a nyaki részből nőnek ki.

A farkas kifejezetten hidegtűrő jószág, a téli bundája akár a –40 Celsius-fokot is állja. Ráadásul jegesedésre sem hajlamos, amikor is az állat lehelete találkozik a bundára tapadt hóval. Ehhez hozzájárul továbbá, hogy képes lecsökkenteni a véráramlást a bőre közelében, hogy így megőrizhesse a testhőjét. A mancspárnák melegét a test többi részétől függetlenül szabályozza, és a szövetek fagyáspontja felett tartja, amikor is jéggel és hóval érintkezik.

3.) A falka

Egy falka átlagos mérete Észak-Amerikában 8 farkas, Eurázsiában 5,5 farkas. A falka egy úgynevezett nukleáris családi mintán alapszik, vagyis a szaporodóképes nőstény és hím (az alfák), valamint leszármazottaik alkotják. Megesik, hogy a kölykök születésének idején, vagy amikor bővelkednek táplálékban, különböző falkák egyesülnek. De minden esetben igaz, hogy csak az alfa-pár szaporodhat.

A kölykök 10–54 hónapon keresztül maradnak a falkában, mielőtt útra kelnek, hogy saját területet találjanak és saját falkát alapítsanak. A jelentős eltérést a távozásuk időpontjában a szexuális érés időpontja, valamint a versengés mértéke az élelem felett befolyásolja. Vannak a falkából kitaszított, magányos farkasok is, aki általában csak időszakosan élnek így egészen addig, míg nem találnak másik falkát, vagy nem alapítanak egyet. A falkába ritkán fogadnak be idegen állatot a tagok. Ez a szakértők szerint abban az esetben történhet meg, ha az állat fiatal, vagyis maximum 1 és 3 év között van, és nem jelent konkurenciát az alfa-párra nézve. Az alfa-pár áll a falka élén, ám kettejük közül is az alfa-hím a mindenkori vezető és döntéshozó.

A falkatagok szorosan kötődnek egymáshoz, az is előfordulhat, hogy feláldozzák magukat egy falkatag érdekében. Megfigyelték azt is, hogy egy tag elvesztésekor a falka minden egyedének kortizolszintje megemelkedik a magas szintű stressz hatására.

4.) A territórium

Az valószínűleg senki előtt nem titok, hogy a farkasok igen erőteljesen territoriális állatok, akiknek a területe általában sokkal nagyobb, mint az a túlélésükhöz szükséges lenne. Erre azért van szükség, hogy a prédák mennyisége amennyire csak lehet, konzisztens legyen. A zsákmányterületük magja átlagosan 35 km², ahol idejük körülbelül 50%-át töltik. A periférián lévő részeken több a préda, azonban hajlamosabbak itt kevesebbet tartózkodni annak érdekében, hogy elkerüljék a találkozást és az összecsapást a szomszédos falkákkal.

5.) A kommunikáció

A farkasok hangok, testbeszéd, illat, érintés és ízlelés segítségével kommunikálnak. A jellegzetes farkasüvöltés, amelyet régi hiedelmek a hold állásához kötöttek, valójában arra szolgálnak, hogy összehívják vele a falkát vadászat előtt és után, vagy riasztást adjanak le. Ez különösen akkor nagyon hatásos, amikor ismeretlen területen, viharban kelnek át. Kutatás bizonyítja továbbá, hogy a farkasok többet üvöltenek azokkal a falkatársukkal, akik közelebb állnak hozzájuk. Az üvöltés bizonyos körülmények között akár 130 km²-es területen is hallható. Ugatni azonban nem ugatnak abban az értelemben, mint a kutyák, inkább egy-egy vakkantást hallhatunk tőlük, ám nyüszítenek és vonyítanak is, valamint morognak.

A domináns farkasokat lassú és megfontolt mozgásuk, magasra nyúló testtartásuk jellemzi, míg az alárendeltek meggörnyednek, bundájukat lesimítják, fülüket és farkukat leengedik.

Jelölnek az ürülékükkel és a vizeletükkel is, valamint az anális mirigyekben található, feromontartalmú folyadékokkal. Ezt gyakran kombinálják kaparászással. A felemelt lábbal történő vizelés a legfontosabb szagkommunikációjuk.

6.) A vadászat

A farkasok kifejezetten patás állatok elejtésére specializálódtak, egyszerre akár 9 kg húst is képesek elfogyasztani. Ennek ellenére egyáltalán nem nevezhetők válogatósnak. Ráfanyalodnak a bogarakra, rovarokra is, vagy a nyulakra, rágcsálókra, madarakra és azok tojásaira, ha szűkén vannak más forrásoknak. Sőt, még a gyümölcsök is menüjük részét képzik. (Gyakran megfigyelhető, hogy füvet esznek, ez azonban nem a tápanyagforrás miatt szükséges számukra. A macskákhoz hasonlóan ezzel hánytatják magukat, hogy megszabaduljanak a belső élősködőiktől.) Nagyon szűkös időkben az sem ritka, hogy ráfanyalodjanak a dögökre, vagy hogy a falka gyenge vagy sérült tagját megtámadják és megegyék.

A támadás során a kiszemelt állatot a farkasok megpróbálják elkülöníteni a csordától, ám ez még ilyen sikeres vadászok számára is nagy kockázatot rejt, ugyanis a náluk sok esetben jelentősen nagyobb patás állatok igen komoly sérüléseket képesek okozni, ezért vadászati sikerarányuk alacsonynak mondható. Csak akkor kockáztatnak, ha nagyon muszáj. Amikor a prédát földre vitték, azonnal széttépik a tetemet. Az alfa-pár természetesen elsőbbséget élvez.

7.) Folyókat is képesek megmozgatni

Amikor visszatelepítették a Yellowstone Nemzeti Parkba a farkasokat, az igen erőteljes földrajzi változásokat eredményezett a tájban. A nagy növényevőknek távol kellett maradniuk a veszélyes területekről, ami lehetővé tette, hogy az általuk elfogyasztott zsenge növényekből facsemeték, majd fák alakuljanak ki a folyópartokon, amik így megakadályozták, hogy az áradások új medreket vájjanak ki.

A fák növekedésével megérkeztek a rovarok és a madarak is. Egyetlen farkaspopuláció megjelenése az egész ökoszisztémát a biológiai sokféleség mintapéldájává változtatta. Ebben is látható, hogy a kulcsfontosságú fajok milyen hatalmas jelentőséggel bírnak, így mindent meg kell tennünk, hogy megőrizzük őket!

8.) A félelmetes ragadozó

A szürke farkasok korábban a fél bolygót uralták, az északi féltekén minden kontinensen jelen voltak. Jelenlegi populációjukat sokkal inkább korlátozza az ember, de még mindig igen nagy számban elterjedtek Európa szinte minden országában, és számos helyen Ázsiában, Amerikában és a Közel-Keleten is. Érdekes kettősség, hogy a Vörös Lista szerint a nem fenyegetett státuszban vannak, ám a világ számos populációja veszélyeztetett. (Magyarországon fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 Ft.) Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy az emberek félnek attól, amit nem ismernek. Kikiáltották veszélyes ás kiszámíthatatlan fajnak, ami óriási ellenérzéseket generál. Ahogy Leda Cosmides és John Tooby evolúciós pszichológusok mondják: „Modern koponyáink egy kőkorszaki elmét rejtenek magukban.” A mondat még véletlenül sem sértés: a húsevőktől való félelem túlélési mechanizmusként mélyen gyökerezik bennünk, modern világunkban azonban eltorzítja az ember és a vadon élő állatok interakcióinak lehetséges kimenetelét.

„Ennek ellenére ebben a kérdésben nem a hüllőagy az egyetlen akadály. Érdekes módon a húsevőkkel való találkozásunk viszonylagos ritkasága is hozzájárul a kockázat túlbecsléséhez. Az ismeretlenség fokozza a szorongást. Például a medvék esetében minden emberi sérülésről beszámolnak, miközben számtalan békés találkozás ismeretlen marad a nyilvánosság előtt. A tragikus találkozások kifejezetten ritkák, ritkaságuk pedig hírértékűvé teszi őket. A sokkal veszélyesebb, de ismerős tevékenységek, mint például a vezetés vagy az úszás elvesztették félelemfaktorukat. Kontrasztban a vadállatokkal való találkozással, napi szinte okoznak tragédiát. De már megszoktuk, így a mindennapi élet részét képzik” – magyarázza dr. Gosia Bryja környezettudós és természetvédő szakértő a Psychology Todaynek adott interjújában.