7 érdekesség a sujtásos és a panyókás sakálról: huhognak, vihognak és imádják a gyümölcsöket

A sujtásos sakál és a panyókás sakál fajok képviselik egyedüliként a Lupulella nemzetséget a kutyafélék családjában. Külsőre igen hasonlónak tűnnek, ám ha a dolgok mélyére nézünk, számtalan érdekes eltérést figyelhetünk meg az esetükben.

A következőkből megismerheted a sujtásos sakál és a panyókás sakál külső jellemzőit, szokásait, és kialakulásuk történetét.

1.) Különbségek a hasonlóságukban

A sujtásos sakál Közép- és Dél-Afrikában őshonos, az erdőkkel és bozótokkal tűzdelt területet részesíti előnyben. Ezzel szemben valamivel kisebb rokona, a panyókás sakál Kelet- és Dél-Afrikában őshonos, és otthonosabban mozog a nyílt síkságokon. Mindkettő rendkívül ősi faj, már a pleisztocén korból is származnak beazonosítható fosszíliák.

A panyókás sakál hátát egy széles foltban fekete szőr fedi, hasonlóképpen a német juhászkutyák hátán lévő nyereg formájú folthoz. Magyar elnevezése, a panyóka is erre utal, amely fel nem öltött, vállra vetett, nyakba akasztott felső ruhát, kabátot jelent régies kifejezéssel. A sujtásos sakál oldalán fehér csíkokat figyelhetünk meg; az egyedtől függ, hogy ezek mennyire prominensek. A sujtás is gyönyörű, régi magyar szavunk, és minta szerint felvarrt lapos díszítő zsinórt jelent. A huszárok mentéjén és nadrágján is megfigyelhető volt.

2.) Mit sem törődnek a kövér kacsával, ha van táp

Annak ellenére, hogy a kutyafélék elsősorban ragadozó állatok, a kutatók megdöbbenve állapították meg, hogy ha mondhatjuk így, a sujtásos sakálra ez kevésbé jellemző. Remekül alkalmazkodott ugyanis a mindenevő életmódhoz. Természetesen nem veti meg a kisebb-nagyobb emlősöket és gerincteleneket sem, ugyanakkor a szezonális gyümölcsöket is igen nagyra értékeli. A megfigyelések szerint egyes területeken az állatok táplálékbevitelének 30%-át is kitehetik a lédús termések. Egyszer megfigyeltek egy példányt, aki betört egy gazda kacsáihoz, majd megdézsmálta az eledelüket, ügyet sem vetve a szépen felhizlalt, sebezhető jószágokra.

3.) A panyókás inkább lepisili a gyümölcsöt, mint hogy más egye meg

A sakálok kiszimatolják a ǃnaras (Acanthosicyos horridus; dinnye szerű gyümölcs) érett termését, amely lombtalan, tüskés, bozót szerű növényen nő. A sakálok erős állkapcsukkal átharapják a gyümölcs kemény héját, majd megeszik az édes belsejét. Ebből a növény is profitál, ugyanis ürülékükkel eljuttatják a magokat szerte a sivatagban.

Ha a sakálok nem tudják megenni a gyümölcsöt a felfedezés pillanatában, rávizelnek, majd eltemetik azt, és később visszatérnek hozzá. Ezt feltehetőleg azért teszik, hogy így megjelöljék a tulajdonjogukat és elrejtsék a szagot a rivális állatok elől.

4.) Aki éjjel legény

A sakálok általában diurnálisak és nokturnálisak, ami azt jelenti, hogy szürkületkor, éjszaka és hajnalban aktívak. Ezzel szemben a sujtásos sakál kizárólag éjszaka éli világát.

5.) Még vihog is

A panyókás sakál kifejezetten vokális, azonban az, hogy milyen hangokat hallat, nagyban függ az őt körülvevő állatoktól és a környezettől. A csapat tagjai egymással magas hangfekvésű, nyafogó üvöltéssel tudatják jelenlétüket. Míg ha veszélyt jeleznek, azt robbanásszerű kiáltással teszik, amelyet rövidebb, magas hangú üvöltözés követ. Ez a hang különösen eszeveszett, ha leopárdot akarnak elijeszteni.

Azokon a területeken, ahol a panyókás sakál szimpatrikus, vagyis átfedésben van az élőhelye az afrikai farkassal, ott nem üvöltenek, a jelzéseik inkább sikoltozáshoz hasonlóak. Ezzel szemben Dél-Afrikában az üvöltése megdöbbentően hasonlít az aranysakáléhoz. Az már csak hab a tortán, hogy ha fogságba ejtik őket, úgy vihognak, mint a rókák.

6.) Huhog, mint egy bagoly

Ha már a vokalizációnál tartunk, a sujtásos sakálok sem kevésbé kommunikatívak, mint fekete hátú rokonaik. Más sakáloktól eltérően bagolyszerű huhogást hallatnak, és igen élesek visítanak, sikítanak, amennyiben fenyegetve érzik magukat, és alacsony hangon kárognak, ha megsebesültek. Ezek alapján egy pillanatra megkérdőjeleztük sakál mivoltukat is.

Akár a szirénák: 

7.) Elvitte a hátán a napot

A panyókás sakál előkelő helyen szerepel a khoikhoi nép folklórjában. (Hottentottaként is hivatkoznak rájuk, mely nevet a holland gyarmatosítóktól kapták, ők azonban khoikhoinak nevezik magukat.) Ők gyakran párosítják történeteikben a panyókás sakált az oroszlánnal, akinek általában túljár az eszén kiváló intelligenciájával.

Az egyik történet szerint a panyókás sakál akkor nyerte meg sötét nyergét (panyókáját), amikor felajánlotta, hogy a hátán elviszi a Napot. Egy másik elbeszélés a busmanoktól származik. A néphagyományuk szerint a panyókás sakál a hátán lévő fekete folt égési sérülés, amit azért kapott büntetésként, mert ráfanyalodik a dögökre is.