A kutya, aki átszelte a dzsungelt, hogy otthonra leljen: több száz kilométeren át követte leendő gazdáját az Amazonas-medencében

A kutyák elképesztő dolgokra képesek, ha valamit elhatároznak. Például családot szeretnének. Arthur, az ecuadori kóbor kutya Mikael Lindnord mellé szegődött egy extrém sportversenyen, és több száz kilométeren keresztül követte őt.

Bizonyára sokaknak ismerős Góbi története. Ő a kiskutya, aki egy futóversenyen egy férfi mellé szegődött, és együtt teljesítették a hatalmas, sivatagi távot. De nem kevésbé volt kitartó Arthur, az ecuadori kóbor kutya sem. Mikael Lindnord egy 700 kilométeres extrém versenyen indult el csapatával. Dél-amerikai dzsungelekben, erdőkben, folyókon és hegyeken küzdötték át magukat. A svéd csapathoz pedig Arthur is csatlakozott, Mikael pedig elhatározta, hogy hazaviszi magával a kitartó négylábút. A férfi később könyvet is írt szívmelengető történetükről, a következőkben pedig ebből közlünk egy rövid részletet. Arthur sajnos 2020. december 8-án egy tumor miatt elpusztult, de könyve és egy hamarosan készülő filmje segítségével rengetegen megismerhetik, milyen nagyszerű kutya volt.

Arthur, a király

„Miközben a pakolásra és a sorrendre koncentráltam, érzékeltem hogy Arthur végig ott áll mellettem. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz vele ezután. Hatvan kilométert fogunk kajakozni mangrovemocsarakon és szigeteket, homokpadokat körülölelő folyókon keresztül.
Annál abszurdabb és lehetetlenebb ötlet, mint hogy magunkkal vigyünk egy kutyát, már nem is lehetett volna.
A felszerelésünkkel megrakodva elindultunk a váltópontról, és öten gyalogoltunk a híd felé, ahol a hajók készen vártak ránk. Annak ellenére, hogy sötét volt, úgy tűnt, hogy elég sok ember gyűlt össze a kajakos szakasz indítópontján.
– A kutyát nem vihetik.

Hiába volt sötét, elkaptam a versenyszervező határozott pillantását. Bár az elmúlt órában a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy ezt fogja mondani, mégis nyugtalanság vett rajtam erőt.
Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ez nem egy kutya, ő Arthur. Szüksége van rám, én vagyok az egyetlen reménye. Ugyanakkor az emberek aggódó arckifejezése láttán tudtam, hogy őrültség, hülyeség, nem normális dolog egy kóbor kutyával törődni, amikor annyi minden forog kockán.

Legalább tizennégy óra kajakozásra számítottunk, nem éppen könnyű vizeken. Simon még éppen csak helyrejött a súlyos kiszáradást követően. Minden erőnkre szükségünk volt, hogy végig tudjuk csinálni a következő szakaszt. Legkevésbé egy sérült, beteg, kimerült kutya hiányzott még. Pont elég az evezés az árapállyal és az utunkba kerülő homokpadokkal együtt.

Karenre pillantottam, aki pont annak látszott, ami volt: az egyik legkeményebb sportolónak a világon. Teljes egészében a felszerelésre koncentrált, amire a verseny következő szakaszában lesz szükségünk. Nehéz volt elhinni, hogy ő volt az is, aki a dzsungelben odaadta az utolsó adag ételünk rá eső részét egy éhes kutyának.

Staffan is a felszerelésével volt elfoglalva, fejben – tudtam jól –  már a hajóban ült, és az útvonalat tervezte lefelé a zuhatagon. Simon keményen és láthatóan elszántan a további versenyzésre, várta, hogyan döntök.

Aztán lenéztem. Mintha az Arthur háta közepén éktelenkedő borzalmas seb még sötétebb és nagyobb lett volna. Csupa sár volt, enyhén reszketett, és egyértelműen rossz állapotban volt. De a tekintete határozott és eltökélt volt, ahogy rendíthetetlenül és bizakodva nézett rám.

Már nagyon messze voltunk attól a helytől, ahol először találkoztunk vele. Bárhol volt is az otthona, ha ugyan volt neki, nem lett volna ereje visszamenni oda. Úgy tűnt, mindent egy lapra tett fel. Rám.

Mintha egy örökkévalóság óta bámultam volna. Pislogni is elfelejtettem, mert szúrni kezdett a szemem. Biztos voltam benne, hogy veszélyes, és nem szolgálna az előnyünkre, ha magunkkal vinnénk. Már mérföldekkel korábban próbáltuk jobb belátásra bírni és rávenni, hogy a saját érdekében menjen haza. De Arthur folyamatosan figyelmen kívül hagyta az elzavarására tett erőfeszítéseinket. Bárhogy volt is, elhatározta, hogy velünk tart.
Lehajoltam hozzá, és a fejére tettem a kezem.
– Mi legyen, barátom? – motyogtam az orrom alatt. – Mi legyen?

Arthur nyöszörögni kezdett, épp csak egy kicsit, aztán amikor semmi többet nem tudtam mondani neki, már nyüszített is két nyöszörgés között. Közel hajoltam a fejéhez.
– Mi legyen? Nem tudom, nem tudom.
Rosszul éreztem magam, mintha életem legnagyobb árulását készülnék elkövetni. A többiekre és a versenyszervezőkre néztem. Nyeltem egy nagyot, és felálltam.
– Megértem, mondtam. – Persze. Megértem. Valahogy majdcsak hazatalál. Haza fog találni. A kutyák elég okosak hozzá, nem igaz?

A bámuló arcokra néztem, kétségbeesetten vágytam rá, hogy megerősítsenek. Egyenként bólintottak, de egyikük sem nézett szemembe.
– Mennünk kell – szólalt meg Staffan. – Itt a dagály, kihasználhatjuk, ha azonnal indulunk.
Felkaptuk az evezőket és a csomagjainkat, és a hídhoz indultunk, ahol a kajakjaink már vártak ránk.

Menet közben elhaladtunk Krister furgonja mellett. Tudtam, hogy van nála némi felszerelés. Hálócucc arra az esetre, ha elakadnának valahol az idegenvezetőjével. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, kinyitottam a hátsó ajtót. Tudtam, hogy lesz ott néhány műanyag fólia és egy vékony matrac. Felkaptam egy fóliát, a matrac egyik feléről pedig letéptem a borítást.

Nem néztem senkire. Nem szóltam egy szót sem. Nem volt mit mondani. A többiekkel együtt a csónakokhoz mentem, öntudatlanul raktam egyik lábamat a másik elé. Tisztában voltam azzal, hogy Arthur követ bennünket, de képtelen voltam hátranézni. Próbáltam meggyőzni magam, hogy rájött, mire készülünk, és tudja, hogy nem tarthat velünk. Reménytelen helyzet volt. Soha többet nem fogom látni.

De azért magamhoz szorítottam a matracot.
Egyesével elfoglaltuk helyünket a kajakokban. Karen és Staffan ült az elsőbe, én pedig Simonnal a másodikba. A cuccomat a fóliával és a matracdarabbal együtt a hajó aljába löktem.
Simon ült elöl, evezésre készen, és már indultunk is. Mostanra már sokkal többen összegyűltek a hídon, de a parton még többen voltak. A kajakban ülve hallottuk őket. Úgy döntöttem, nem nézek hátra. Nem volt értelme. Nem szabadott hátranéznem.
Ahogy erősen meghúztam az evezőt, éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Alig láttam a vizet magam mellett, alig láttam valamit.
Aztán egy csobbanást hallottam.

A parton álló tömeg felhördült. Hallottam, hogy zúgolódnak. Önkéntelenül is megigazítottam a műanyag fóliát a lábamon, és a hajó aljába terített matracot. Még mindig erősen húztam az evezőt, tartva az ütemet az előttem ülő Simonnal.

Kezdtünk lemaradni a többiektől. Tudtam, hogy közel sem haladunk olyan gyorsan, mint kellene, és ha nem húzunk bele, további értékes időt veszítünk. De hiába feszültem neki a víznek, minden idegszálammal arra figyeltem, mi történik mögöttünk.
Újabb csobbanás. Körülnéztem. Arthur, éppen csak a víz fölött tartva a fejét, alig pár méterre lemaradva úszott utánunk, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Tudtam, hogy nagyon hideg a víz, és előző nap azt is láttam, hogy Arthur nem valami jó úszó. Mégis alig pár méterre volt a hajónktól.

Ahogy még egyet húztam az evezővel, a hajónk eltávolodott Arthurtól. Hátranéztem, és láttam, hogy mindent belead, csak hogy gyorsabban haladjon.
Karen és Staffan hajója már sokkal előrébb járt.

Újra meghúztam az evezőt, és kicsit felzárkóztunk. Visszafordultam, és láttam, hogy Arthur jócskán lemaradt. Lassabban járt a mancsa, és a feje is jobban elmerült a vízben. De a körülöttünk kavargó vízen keresztül is tisztán láttam, hogy rendíthetetlenül néz rám.

Azon kaptam magam, hogy magamban beszélek, amit csak olyankor szoktam, amikor komoly veszélyben vagyok. Ennyi, mondtam magamnak, ennyi. Ha megteszed, örökre szól. Nem számít, milyen sérült, milyen beteg, onnantól kezdve a tied, a te felelősséged. Nem lökheted el magadtól. Szeretned kell. Ha ezt megteszed, örökre együtt maradtok. Ez a választás örökre szól.

– Állj, Simon! – kiáltottam.
Simon abbahagyta az evezést, és körülnézett.
Lassultunk. Amint Arthurnak feltűnt, hogy fogy a távolság közöttünk, erőt gyűjtött, és egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel a csónak mellé úszott.
Letettem az evezőmet, kihajoltam a csónakból, és átkaroltam Arthurt. Nagy nehezen, kis híján felborítva a kajakot, behúztam.”

Ha érdekel Mikael és Arthur szívet melengető története, ez az ajánló neked szól.