A háború elől menekülő kutyák: Márton Attila különvélemény

Az állatvédelem számos megoldandó és elsőre megoldhatatlannak tűnő problémával küzd. Ezek többsége egyébként kezelhető, számos nemzetközi, sikerre vitt példa adaptálható. De most itt van egy olyan, amiben túl sok rutinunk nincs.

A háború egy speciális helyzet. Ezer okból. Nem hiába nevezzük a mostani állapotot rendkívüli helyzetnek. A megszokott protokollok, mechanizmusok nem működnek, és az egyébként sem egyszerű helyzet számos egyéb kihívást eszkalál.

A gyorsreagálású kutyás társadalom

A kávémat ittam éppen a hagyományos reggeli hírmustrám közben, amikor landolt a hír: Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. A bögrém még nem volt üres, amikor az egyik, magyar tenyésztőknek dedikált Facebook-csoportban megjelent az első bejegyzés. Azonnal megindult a szervezkedés és információcserélés. Ugyanilyen gyorsasággal aktiválták magukat az állatvédelmi és humanitárius szervezetek is.

Könnyű dolga senkinek sincs. Hiába a tenni akarás és a társadalom szándéka, hogy segítsen, ha a háború okozta helyzet komoly akadályokat gördít mindenki útjába. Az országba bejutni rendkívül nehéz, talán nehezebb, mint kijutni. Bizonyos területek megközelíthetetlenek. Hiába az összegyűjtött pénz és a tárgyi adományok, ha logisztikailag ezek nem juttathatók el a címzettekhez.

Menekülő kutyák

A kutyák érintettsége a kialakult helyzetben különböző, így eltérő módon lehet segítséget nyújtani. Vannak, akik kutyával menekülnek a határátkelők irányába. Vannak, akik akármilyen okból nem tudnak állattal menekülni és otthon maradnak. És ott vannak még a patthelyzetbe került menhelyek, akiknek még lehetőségük sincs arra, hogy valamilyen irányba elinduljanak. Kiszolgáltatottak a történéseknek.

Talán a legegyszerűbb helyzetben azok vannak, akiknek sikerült elérniük a határt. Az EU regulációit – ahogy erről mindenki értesült – pillanatok alatt enyhítették, hogy ez ne okozzon fennakadást. Az átjutás még így sem könnyű.

Vannak, akiknek ez nem tetszik, mondván, a veszettség Ukrajnában jelen van. Ebben igazuk is van. Abban viszont nem, hogy az lenne egy későbbi, komolyabb helyzet egyetlen megelőző eszköze, hogy akkor mindenki maradjon ott, ahol van. Elvégre emberek menekülnek, hátrahagyva az életüket, magukkal víve kutyájukat, abban reménykedve, hogy a dolgok nem fordulnak rosszabbra, mint ahogy jelenleg állnak.

Bízzunk benne, hogy a hatóság megfelelően végzi a munkáját és későbbiekben ezzel külön nem kell foglalkozni. Hiszen azoknak sincs igaza, akik erre legyintenek. Mondván, Magyarországon a kutyák megfelelően oltottak. Egyrészt, mert ez nincs így. Másrészt a veszettség nemcsak a kutyákra jelent komoly fenyegetést, hanem például az emberre is. Számomra félelmetes volt azt látni a kialakult viták során, hogy egy ennyire egyszerű, alap dologgal a kutyatartók egy része nincs tisztában.

Az állatokkal menekülők és ottragadók helyzetének a kezelése abszolút nem egyszerű feladat. Egy háborús övezetről van szó, nagyon komoly kihívás elé állít mindenkit, aki segíteni szeretne.

Nem mindenkinek tetszik

A segítő szándék megnyilvánulása után nem sokkal már jöttek az ellenérvek és ellenkezések. Visszatérő és jelenlevő érvelés – vagy inkább szemrehányás – hogy itthon is vannak segítségre szoruló állatok és emellett emberek tömege él mélyszegénységben, akikre alapvetően mindenki magasról tesz. Akkor most mi ez a túlbuzgó karitatív igyekezet?

Van, aki ezt kulturáltan ki tudja fejezni, van, akinek csak bicskanyitogató stílusban megy. Nem akarok általánosítani és mélységében kifejteni, hogy miért az ellenkezés. Magának az adakozásnak, saját fajtársunk való segítésnek a pszichológiája önmagában összetett. De pár gondolatot célszerű tudatosan értékelni.

A problémák összehasonlítása, hogy miért ezzel foglalkozunk és nem azzal, már eddig is létezett. Mi lenne, ha nem rangsorolnák a problémákat, nem azzal foglalkoznánk, hogy szerintünk másnak mit kéne tenni, hanem hagynánk békében élni és cselekedni? Főleg akkor, ha én magam egyébként még véletlenül sem szeretnék megmozdulni.

Ha valamiből ki akarom vonni magam, ennek a legegyszerűbb módja, ha kritizálok. Megalkotom saját magam magyarázatát, hogy külső okok miatt miért is nem veszek részt benne. Elkezdem győzködni magam és a környezetemet, indoklásokat fabrikálva.

A hazai társadalmi problémákkal eddig is sokan foglalkoztak, maximum ez nem tűnt fel, mert nem lépte át az ingerküszöbünket. Mint például az a hajléktalan, ami mellett napi szinten mi elmegyünk, de a különféle szervezetek a téli hidegben segítenek, ételt osztanak.

Beleszoktunk a problémák létezésébe és alapvető taktika, hogy szemet hunyunk felettük. Vagy azért, mert nem tudunk a komoly társadalmi problémákkal mit kezdeni és magunkat védjük. Vagy jobb úgy tenni, mintha nem lennének ott. Mert ha nem veszem észre, tudom magam áltatni, hogy nem is léteznek. Az olyannal meg nem kell foglalkozni.

Ne feledkezzünk meg arról a rétegről sem – és nem kevesen vannak –, akik általában úgy csinálnak, mintha. Azokra gondolok, akik napi szinten sok időt belefektetnek abba, hogy minden szembejövő Facebook-bejegyzésre nyomnak egy szívecskét vagy dühös fejet, kifejtik a véleményüket, okoskodnak, kioktatnak. Nekik ez a látszattevékenység illúziója meghozza azt a lelki kielégülést, hogy tettek valamit. Holott valójában nem.

Lehet, hogy most ők is megmozdultak. Mert mindenkiben ott van a félsz, a feszültség, a tehetetlenség gerjesztette düh és frusztráció. És megmozdulnak, tesznek valamit.

A nemzetközi események tapasztalatai alapján talán a legjobb, ha tehetünk valamit. A közösségi médiában az első napokban elsöprő erejű, minden racionalitást nélkülöző őrület indult útjára. Leginkább azok esetében, akik tevőlegesen – tekintve élőhelyüket – nem tudnak hozzájárulni a történésekhez, nem érzik, hogy ők kiveszik részüket a megoldásból, képesek tenni. A tehetetlenség pedig átcsap dühbe. Aki viszont valós cselekedettel lefoglalja magát, nem azzal tölti napjait, hogy önmagából kifordulva, értelmetlen kommentháborúkba bocsátkozik.

A háború sosem lehet jó. Sosem lehet nem-kegyetlen és veszteségek nélküli. Amint ezeket a sorokat írom, és pihenésképp rá-rá pillantok az aktuális történésekre (tudom jól, hogy az ilyen jellegű megállás csak kizökkent és később fogok végezni) egy bejegyzést látok, ahol emberek azon szervezkednek, hogyan tudnának A-ból B-be eljuttatni egy kisebb családot, a két kutyát, és a hörcsögöt. Nem maradt otthon senki, aki ne lenne fontos és ne erősítené meg, hogy de azért mi még itt vagyunk egymásnak. Ez legalább megmaradt még.

(Mire ezt a cikket befejeztem, úgy néz ki, az életük ezen része megoldódott. A hörcsögé is.)