Mégis, hogy nézett ki az ősbulldog, mennyire volt erős, és miért halt ki?

Minden, a napjainkban létező bull típusú kutya ilyen vagy olyan formában a középkori és újkori angol munkára használt ősbulldogok leszármazottja.

Milyenek voltak ezek a kemény munkakutyák, hogyan alakultak ki és miért tűntek el végleg a 20. század első évtizedeiben? E téma szakértőjével, Kocsis Miklóssal beszélgetünk, aki az egyik legnagyobb sikerű magyar kutyás szakkönyv, a „Bulldog Enciklopédia” szerzője.

AÉK: Mi is ez a történelmi bulldog családfa, milyenek voltak azok az ősbulldogok, akiktől a ma létező bull típusú kutyák származnak?

KM: Ez a történet rendkívül szerteágazó és bevallom őszintén, engem a mai napig rendkívüli módon foglalkoztat. A bulldog „történetnek” igen hosszú múltja van, kis híján egy évezredre visszavezethető. Ezek a kutyák a kora középkori Angliában jelentek meg először, tulajdonképpen az egykori molosszer típusú harci kutyák kisebb termetű leszármazottjaiként, amiket egyre inkább bizonyos szakmákban kezdtek el speciálisan használni az akkori Angliában.

Ezeket a kutyatípusokat – hiszen fajták akkor még nem léteztek – a marhatartással, tereléssel és levágással kapcsolatos szaktevékenységekre alkalmazták. Eleinte területenként és régiónként is nagy különbségek voltak közöttük. Ennek ellenére meglehetősen gyorsan kialakultak azok a külsődleges jegyek, amiket a középkori vagy „ancient bulldogokhoz” kötünk. Ilyenek a fehér foltok a testen és a fejnek egy olyan módosulása, amiben az előre harapás nagyon látványossá és meghatározóvá vált. Ez a középkori kutyatípus jelent meg a kora középkorban, az angol vidéki települések és kisvárosok környékén, és csaknem ezer éven át szinte változatlan formában fennmaradt.

Ezen kutyák körében jelentős méret különbségek léteztek, éppúgy lehettek 25, mint 50 kilósak, ez, mármint a küllem, akkor nem számított. Egy dolog volt lényeges, az, hogy a feladatát el tudja látni, arra pedig ezek a bulldogok tökéletesen alkalmasak voltak. A munkára fogható példányokat életben hagyták, etették, gondoskodtak róluk sérülés esetén. Amelyek pedig gyengék voltak, gyávák, vagy alkalmatlanok a feladatukra, azoktól legtöbbször maga a tulajdonos szabadult meg rövid úton. Akkoriban a tenyésztés nem egy szépségideál, vagy egy tetszetős küllem megteremtését szolgálta, hanem a napi munkában való maximális helytállást. A bulldog emiatt a kíméletlen szelekció miatt lett olyan, amiért oly sokra becsülték, és ami miatt ilyen sokáig a fő és meghatározó munkakutya volt Angliában. Érdekes módon, ugyanez a kíméletlen hatékonyság okozta bizonyos értelemben az európai kihalásukat is a 20. század elején.

AÉK: Milyen célokra használták ezeket a kutyákat a középkorban?

KM: Mint említettem, a fő felhasználási területük a mészárszékek lefogó munkája és a vásártereken történő marhákkal kapcsolatos munkák voltak. Emellett, és erről is szót kell ejtenünk, a másik felhasználási területté az állatharcok arénáiban történő fellépés lett. Az angol köznép akkoriban „imádta” ezeket a meglehetősen kegyetlen és brutális „szórakozásokat”. Eleinte a bikaharcok vagy bull baiting világa volt, amikor egy bikát eresztettek össze néhány bulldoggal, akiknek helyt kellett állnia és lefognia a bikát. Ezt a tevékenységet már az 1200-as években regisztrálták a korabeli krónikák és leírások, például ünnep és vasárnapokon.

Érdekes módon egyébként ezt a tevékenységet pl. a maga korában Viktória királynő is támogatta, sőt, saját kutyáit bevetette időnként ilyen módon. Időközben, elkezdődött az ipari forradalom, és a marhák lábon terelése lassan eltűnt, hiszen a szállítási feladatokat főként a vasút vette át. Emellett egyre nagyobb tömegek áramlottak az iparosodó és egyre inkább koncentrálódó nagyvárosokba, ahol a szegényebb néprétegek, a kisebb testű terrierek és a bulldogok keresztezésével elkezdték kialakítani a saját állatviadalokra alkalmazott kutya típusaikat, a bull and terriereket. Jóval kisebb termetük miatt ezen új típusok tartása jóval olcsóbb volt a bulldogokéhoz képest.

Az 1800-as évek első harmadában az angol törvények betiltották az addig rendkívül népszerű bull baiting minden formáját, aminek következtében az érdeklődés és a kereslet a kutya-kutya elleni küzdelmek felé fordult, hiszen ezeket ugyanezek a törvények akkor még nem tiltották. Ezekben azonban a terrierekkel keresztezett bulldog keverékek kisebb termetük és szívósságuk miatt előnybe kerültek és lassan háttérbe szorították a középkori bulldogokat. Ilyen módon a bulldogok hagyományos munkaterületei eltűntek, az arénákból pedig részben a törvények, részben pedig újonnan megjelenő, kifejezetten erre a célra tenyésztett kutyák szorították ki őket.

AÉK: Mikorra tehető az ősbulldogok végleges eltűnése, tulajdonképpen kihalása?

KM: Érdekes és nem túl pozitív módon e kutyák fennmaradását a századfordulóig a kontinensre Angliából importált, kutyaharcokban sikeresnek mondható nagy számú bulldog exportja hosszabbította meg néhány évtizeddel. Különösen Hollandiában és német területeken volt ez jellemző. Mivel az állatharcok rendkívül, az átlagot meghaladó módon jól dokumentáltak, ezek a mozgások jól láthatóak és nyomon követhetőek. Hogy egy példát mondjak, az egyik legsikeresebb ilyen egyed, egy Tom nevű fehér bulldog volt, akinek a nevét a német boxerekkel foglalkozó szakirodalom jól ismeri és a képi ábrázolása is megmaradt. Ez a kutya több német nagyváros arénáiban szerepelt és bizonyíthatóan igen erősen jelen volt a boxer fajta kialakításában.

A boxer például nemcsak a német bullenbeisser és a holland bullenbiter egyenesági leszármazottja. Legalább fele részben a középkori angol bulldognak, és ennek a Tom nevű viador egyednek az utóda, akinek a fedezéseiért sokan és sokat fizettek akkoriban. Az 1900-as évek elején a korai boxer klubokról készült fényképeken például azt lehet látni, hogy az azokon szereplő 15-20 egyed legalább fele hófehér volt. Az egy más kérdés, hogy a későbbiekben a fehér egyedeket különböző okok miatt végleg kizárták a tenyésztésből.

Szomorúan azt kell mondanom, hogy ezek a középkori eredetű bulldogok a 20. század első negyedének a végére végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében. Hogy mi az, ami fennmaradt ebből a fantasztikus, évezredes örökségből? Ami a mai fajták közül talán legközelebb áll hozzájuk, az az amerikai bulldog, ami az én szívemben is egy egészen különleges helyet foglal el.