A 4 belga juhászkutya: zsenialitás különböző bundákba csomagolva

A malinois hatalmas érdeklődésre és népszerűségre tett szert az utóbbi néhány évben populárisabb körökben is, ami abszolút érthető. Elképesztő munkamorál, energiaszint, intelligencia és könnyű képezhetőség jellemzi, amivel még a munkakutyák közül is kiemelkedik. Három másik testvéréről, a tervuerenről, a groenendaelről és a laekenoisról kevesebb szó esik, pedig ezek az ebek is legalább olyan zseniálisak, mint rövidszőrű testvérük.

Lássuk máris, hogy a négy belga juhászkutya miben hasonlít egymáshoz, és miben különböznek.

Belgium klímája és területi adottságai alkalmassá teszik az országot az állattartásra és a tejgazdálkodásra, ezért nem is csoda, hogy a belgáknak szükségük volt megbízható és terhelhető juhászkutyákra. Valaha 8 belga juhászkutya volt, az 1890-es években azonban, amikor először hivatalosan is fajtásították őket, ez a 4 fajta maradt meg. Ők ugyan felépítésükben hasonlóak, de a szőrük textúrája, a színe és a hossza eltérő. Külső megjelenésük mellett azonban a kialakulásuk történetében és a belső jellemzőiket tekintve is megfigyelhetünk néhány eltérést.

A malinois: a lánglelkű géniusz

A malinois Malines városából származik; a fajta atyja, aki annak idején elkezdte a tervezett tenyésztést, Reul kinológus professzor. Bár a II. világháború számos kutyafajtát sodort a kihalás szélére, a malinois ekkor teljesen új szerepkört kapott: rengeteg országban alkalmazták szolgálati kutyaként, mely szerepben a mai napig is bizonyít elképesztő sikerekkel. Hazánkban is állnak szolgálatban malinois-k a NAV-nál, a rendőrségnél és a honvédelemnél is.

Európában a 4 belga juhászkutyának egy standardja van, de a kiállításokon külön bírálják el őket. Mindegyikük közepes testű, izmos, arányos, büszke kiállású eb. A különbség a szőrzetükben rejlik. A malinois bundája rövid, tömör, gyapjas aljszőrzettel. A farkon és a nyak körül hosszabb, utóbbi körül jellegzetes gallért formál. Színe kizárólag őzbarna lehet, a fejen lévő fekete maszknak hangsúlyosnak kell lennie. Elfogadott a szőrszálakon a fekete árnyékolás, ami azt jelenti, hogy fedőszőrök hegye sötét. Ez nem lehet foltos vagy csíkos, láng szerű formában kell megmutatkoznia.

A malinois energikus és fáradhatatlan, imád dolgozni, feladatokat megoldani, gondolkodni. Rengeteg foglalkozást igényel a gazda részéről, ami nem csupán a lemozgatásban mutatkozik meg. Bármilyen sportban kiválóan teljesít. Kizárólag határozott gazda kezébe való, aki tudja mit csinál és nem töri meg ezt a büszke és érzékeny fajtát indokolatlan agresszióval.

A tervueren: a pajkos fenomén

A fajta Tervueren városához köthető, ahol M. F. Corbeel a fajta mestertenyésztője tökéletesítette a ma is ismert kiváló munkakutyát. A 20. század első éveiben célzottan keresztezett fekete és őzbarna kutyákat, hogy szabványosítsa a tervuerent. Az iparosodás előtt a fajta egyedei amolyan mindenes pásztor- és őrkutyaként tevékenykedtek, a farmok eltűnése azonban nem okozta az állomány csökkenését, ugyanis rájöttek, hogy fantasztikusan használhatók katonai- és rendőrkutyaként, valamint fogyatékkal élők szolgálati kutyájaként is.

Sokszor emlegetik a malinois hosszúszőrű verziójaként. Bundája selymes tapintású, a nyaki részen szintén megtalálható a jellegzetes fodor. Színét tekintve őzbarna, esetleg szürke, de az őzbarna a preferált. A fekete maszknak a tervueren esetében is hangsúlyosnak kell lennie. A fekete árnyékolás szintén elfogadható a fent is részletezett módon.

Elegáns, agilis, magabiztos. A kemény munka és a kihívások pallérozzák a legjobban az elméjét és töltik meg ezt a fáradhatatlan ebet szenvedéllyel és lelkesedéssel. Ennek ellenére a tervueren nem egy mechanikus, robotszerű kutya, a gazdájával igen mély kapcsolat kialakítására képes. A fajta kedvelői szerint ez akkor érhető tetten a leginkább, amikor huncutul kikacsintanak a gazdára abban az esetben, ha a rábízott feladat megoldásában túlszárnyalták az elképzeléseket. Ahogy minden belga juhászkutya, úgy a tervueren is kizárólag aktív, tudatos, következetes, határozott gazda kezébe való.

A groenendael: a tüzes lángelme

A groenendael nevet a hosszúszőrű fekete belga juhászkutya kapta, akinek Nicolas Rose volt az ősatyja. Rose az 1890-es évek végén a Brüsszel közelében lévő Château Groenendael nevű éttermet üzemeltette. A 20. század fordulójára a belga juhászkutyák sokoldalúsága miatt az egész világon ismertté váltak, Párizsban és New Yorkban rendőrkutyaként használták őket. Vámosok határőrjáratokon is bevetették az ebeket, az I. világháború alatt pedig hírvivőként, mentőkutyaként és nehéztüzérségi teherszállítóként is jeleskedtek, majd a II. világháborúban ismét harci kutyaként játszottak szerepet.

A groenendael egyetlen árnyalatban, éjfeketében létezik. A tervuerenhez hasonlóan szőre hosszú és selymes, a nyaki részen a jellegzetes fodorral.

Munkára termett fantasztikus teherbírású eb, akire emellett jellemző az érzékeny lélek is. A gazdával töltött időt – legyen az bármilyen elfoglaltság – igen nagyra értékeli. A groenendael hűsége és odaadása a fajta rajongói szerint az embereket is arra inspirálja, hogy ők maguk is ilyen intenzív szenvedéllyel és lelkesedéssel éljék az életüket. Ez az eb bármilyen rábízott feladatban 100%-ot nyújt, ami köszönhető kimagasló intelligenciájának és agilitásának is.

A laekenois: a diplomatikus bölcs

Amikor 1891-ben megalakult a Belga Juhászkutya Klub (Club du Chien de Berger Beige), hogy elkülönítsék az őshonos ebeket jellemzőik alapján, a kutyákat a szőrzet színe és hosszúsága mentén fajtásították, ettől eltekintve ugyanis mind temperamentumukban, mind testalkatukban igen hasonlóak voltak. A durva, barna szőrű fajta a laekenois nevet kapta Laeken városából eredeztetve. A laekenois kapott egy egyedi feladatot is a szokásos pásztor és őrző-védő munka mellett: a szántóföldön száradó vásznakat is őriznie kellett. A két világháború alatt hírvivő kutyaként alkalmazták, melynek következményeképpen az állomány jelentősen megcsappant. Hogy a fajta fennmaradhatott, az számos tenyésztő kemény munkájának eredménye. A 4 belga juhászkutya között a legritkább.

A laekenois bundája száraz és drótos, a testen körülbelül 6 centiméter hosszú. Csak az őzbarna szín elfogadott, fekete maszk megfigyelhető a pofán, de a farok és a fülek is lehetnek feketén árnyaltak.

Ez a fajta, mint 3 másik testvére is, mind a mai napig képes ellátni az őrző-védő feladatait, legyen szó nyájról, objektumról vagy emberről. Az új helyzetekhez való alkalmazkodóképessége példás, a megfelelően képzett laekenois gazdája parancsára azonnal reagál. Éber és érdeklődő, idegenekkel szemben általában tartózkodó, de sosem félénk. Ezzel ellentétben azonban a családjához, gazdájához mélyen ragaszkodik. Csak olyan helyen érzi jól magát, ahol annyira határozott egyéniség irányítja, amilyen ő maga is, valamint rendszeresen kap feladatokat és napi több órás lehetőséget a mozgásra.