Szakértőt kérdeztünk: Mi lehet traumatikus élmény egy kutya számára? Van olyan, amire nem is gondolnánk

A PTSD, vagyis poszttraumás stressz-szindróma legtöbbünk fejében nagyon emberi probléma, nem is jut eszünkbe, hogy a kutyák is szenvedhetnek tőle.

A felelős kutyával való együttélés része, hogy edukáljuk magunkat az ebekkel kapcsolatban. Mint ahogyan az embereknél, a kutyáknál is egyre nagyobb figyelmet kap a testi-lelki egyensúly kérdése. Ennek függvényben elengedhetetlen ismernünk nem csupán egészséges állapotukat, ám hasznos tájékozottnak lennünk fizikális, mentális anomáliáik kapcsán is. A mai hangos, kegyetlen világban egyre többen vállalnak kutyát, sokan mentenek ismeretlen előéletű ebeket. Ezen emberek előbb-utóbb találkozni fognak traumatizált kutyusokkal, akik poszttraumás stressz-szindrómától (PTSD) szenvednek. Erről kérdeztük Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeutát, aki munkája során gyakran találkozik rehabilitációra szoruló kutyákkal,  akik egy traumatikus élmény miatt szoronganak, agresszívek, nemegyszer kényszeres viselkedésmintákat mutatnak.

Mi lehet még traumatikus élmény a kutyák számára, van-e olyan, amire nem is gondolnánk?

P. Z.: Traumatikus élmény sok minden lehet. És sajnos még több tényező, inger rögzülhet hozzájuk! Emberként sosem fogunk tudni úgy kapcsolódni a kutyák világához, mint egy másik kutya. Sokszor olyan szagminta kötődik a traumákhoz, amiről fogalmunk sincs. Ellenben a következményeit nagyon is észleljük. E minta lehet parfüm, az eső, vagy egy készülő étel illata, alkohol, padlótisztító folyadék szaga, gyakorlatilag bármi. Azt felderíteni egy csökevényesült szaglású kétlábúnak, hogy ezekhez milyen taktilis bántalmazásos és vizuális félelmet keltő élmény társult, ahhoz muszáj nagyon-nagyon érteni a kutyust.

Hozzám, éppen ezért, bevett gyakorlatként létezik egy ún. belépő. Erről legyen elég annyi, rám nézve nemegyszer 5-8 órás, szünet nélküli munkafolyamat, amely során elég alaposan feltérképezem a kutyus személyiségét, választási preferenciáit, reakcióit. És biztosan rá fogok kérdezni a létező összes, korábbi állatorvosi diagnózisára, de még a gazdik betegségeire és a kutyus étrendjére is. Külföldön számos országban állatorvosi „szakirányt” jelent a szomatikus változások generálta viselkedésproblémák kutatása. Igen hasznosnak tartom e terület térnyerését!

Trauma egy gyermek érkezésével

P. Z.: Nagyon sokszor dolgozom kisgyerek és kutya kapcsolatépítésén. Optimális esetben minden baba érkezése hatalmas öröm a családban. Ám bármily meglepő, a kutya számára ez sokszor bizony traumatikus élmény. Ami kezdődik a leendő édesanyát is megviselő hormonális változásokkal. Zajlik a várandósság, megszületik a kicsi. A szülő(k), az egész család – érthetően – kialvatlanná, terheltté, feszültté válik. Ez a kutya számára extrém módon stresszes időszak. (Priorizáljuk itt a biológiai értelemben vett stresszt, ami kapcsán felsorolandók a pozitív élmények élettani értékekre gyakorolt hatásai is.) Pláne, amikor a pici baba elkezd hangokat adni, felfedezi a világot! Ennél meghatározóbb élmény a földön nincsen.

Az probléma az, hogy ettől egy nem szocializált kutya, különösen egy frissen örökbe fogadott kutya, főleg pedig egy traumatizált kutya megriad. Emlékbetörései lehetnek egy korábbi traumából. Ha őt egy hangos ember verte példának okáért, akkor a kisgyerek hangossága bekapcsol nála taktilis élményeket és a hozzájuk társított érzelmi állapotot. Számos egykori reakciója megismétlődhet. Így amikor a szülő nyugtatásképp megkísérli simogatni a kutyust vagy finoman arrébb terelni a kisgyerektől, rámarhat a kezére.

Mégis mit lehet tenni? Hogyan lehet ezt elkerülni vagy megelőzni?

P. Z.: Úgy érdemes kutyát vállalni, ahogyan kisgyereket vállalunk. Felkészülünk az érkezésére, időgazdálkodunk, előre megteremtjük tárgyi környezetét, tervezünk, szakkönyveket olvasunk. Részévé válunk egy szociális rendszernek, ami segít gazdivá, anyává és apává válni; megélni és a személyiségünkbe integrálni új szerepünket. Kutyatrénerhez nem csak a már kialakult káoszban lehet fordulni, sokkal praktikusabb megelőzésképp, a felkészülés periódusában! Egy szakember felmérheti az örökbe fogadni kívánt kutya személyiségét, és tájékoztatást adhat szükségleteiről, jellegzetességeiről. Végül pedig támogathatja vagy ellenjavallhatja a tervezett örökbefogadást. Hasznos lenne elfogadni ezeket a tartalmakat.

Egyebekben a józan ész is azt diktálja: fel kell készülni egy élőlény érkezésére! Miért szorul magyarázatra 2024-ben Európa közepén, hogy fel kell(ene) készülni az érkezésére, a gondozására, nevelésére, a fizikai és pszichikai szükségleteinek a biztosítására? Utóbbiakat, mondjuk, élete végéig megadni neki. Mindez nem kötelező! Ha valakinek komoly gondjai akadnak a felelősségvállalással, az elköteleződéssel, a célorientált cselekvőképességgel vagy az előregondolkodással, felszabadító lehet tudni, hogy senki nem kényszerítheti ezekre…

Saját határok felállítása

P. Z.: Nem bűn, ha valaki fentieket nem akarja a nyakába venni, mert nincs hozzá ideje, kedve, energiája. Joga van így dönteni, és ezt mindenkinek tudomásul kell venni. Csak ez esetben tanuljon meg kiállni saját érdeke, véleménye, döntése mellett, és tanuljon meg nemet mondani, határt szabni! Saját gyerekeinek akár, netán a párjának, amikor megkérdezése és jóváhagyása nélkül állít be egy kutyával „ajándék” felkiáltással… Ugye érezzük, mennyire felelőtlen és tisztességtelen lépés ez? Mert ha nem fogadjuk el a kisállatot, akkor jaj, de gonoszak vagyunk, elrontjuk a meglepetést. Hát ő csak jót akart… Akarjon jót saját magának, vállalja ő a kutyával járó, évtizednél is hosszabb kötelezettségeket! Akarja rászánni a saját idejét, energiáját, pénzét napi szinten, ne másokéval gazdálkodjon könnyelműen!

Ha elfogadjuk a kutyust, de valójában semmi kedvünk gazdivá válni, akkor egy életre kibabrálunk a nekünk kiszolgáltatott, most még kölyök állattal. Aki pontosan fogja érezni elutasításunkat. Idő kérdése, mikor indul útjára az elhanyagolás. Ahelyett, hogy azt a személyt hanyagolnánk, aki szemernyi tiszteletet nem mutatva felénk ilyen helyzetbe hozott…

Önismeret és tudatosság

P. Z.: Kérdésére visszatérve, hogyan lehet elkerülni, hogy egy kutya gyerekre vagy anyára támadjon? Önismerettel! Tudatossággal! Úgy, hogy nem pótcselekvésként fogadok örökbe állatot, lehetőleg traumatizált, mondjuk bull típusú kutyát, akivel borítékolható, hogy nem fogok tudni bánni, ha nincs sokéves kutyás tapasztalatom, ám akivel naponta posztolok a közösségi médiában lájkokat vadászva, mennyire menő állatmentő is vagyok, hanem rendbe hozom az életem azon részét, ahol bajok vannak. Úgy, hogy megnézem, hogyan bánik a kutyájával és az én kutyámmal az a személy, aki velem párkapcsolatot szeretne. És akármennyire vonzó, akármennyire szeretnék megállapodni, ha ellenérzést, viszolygást keltenek bennem a látottak, nem erőltetem a kontaktálást.

Igen, fontos az önmagunkért is való felelősségvállalás, az önismeret és a valóság tudomásulvétele. Ne azt lássam, amit látni akarok, hanem ami történik! Ha nem ismerem fel a párkeresési működésem mélyben húzódó mintáit, nem olyan partnert választok, aki mellett szabadon fejlődhetek és boldog lehetek. Ha nem ismerem fel és el saját valódi szükségleteim, nem várom el másoktól, hogy tisztelettel viselkedjenek velem, könnyen beleragadhatok egyedül vagy családosan egészségtelenül működő emberek energiaelszívó játszmáiba és manipulációs hálóiba. Akik pedig visszaéléseket követnek el, jellemzően nem mutatnak utólag belátást, megbánást, jóvátételi szándékot. Hiszen képtelenek egészségesen funkcionálni. A döntés tehát a mi kezünkben.

A tervezés a kulcs

P. Z.: Egy kutyusnak gyerek mellett is minimum napi két óra kültéri mozgatásra és eközben foglalkoztatásra van szüksége. Ami során játszanak vele, gyakorolja a tanultakat, új helyeket fedez fel, élményeket gyűjt fajtársai társaságában, és önállóan sikereket él meg. Mindeközben a gazdi határozza meg adott terület birtokbavételi módját, ő pozicionál, szabályozza a távolságot mások és a kutyája között. Ehhez ismerni célszerű a különböző pórázok funkcióját és kezelését, a kutya exploráló mozgását. Tudni, mikor jó kiengedni, hol oldhatom le a pórázról a szabályoknak megfelelően, mikor célszerű a lábam mellé rendelni, és laza, de röviden, erősen tartott pórázon vezetni elterelve figyelmét, mondjuk, a közeledő, fegyelmezetlen kutyákról. Pórázon persze nem eresztek össze egymás számára ismeretlen állatokat, mert a beszűkült mozgástér fellobbanthatja averziójukat.

És igen, otthon muszáj kialakítani egy csendes, szeparált zugot a kutyusnak. Ahová kedve szerint visszahúzódhat, ha elege van az éjjel-nappal síró, fogzó fájdalmat átélő kisgyerek zajongásából. Vagy a földre, bundájára záporozó játékokból. Hangzavarban senki nem tudja kipihenni magát. Szükséges számára egy hely, ahová senki nem kúszik utána, nem nyúlkálnak a teste felé, nem karistolják műanyag karddal a háza oldalát, és nem húzzák fülét-farkát pihenés közben. A mozgás és a nyugodt pihenés hiánya nagy százalékban növeli annak esélyét, hogy a kutya a fizikailag „leggyengébb láncszemen”, a kisgyereken (az ő optikáján át nézve, a változások és a hanghatások okozóján) vezesse le felgyülemlett feszültségét. Netán a fizikailag erősen igénybe vett édesanyán.

Amikor nincs tervezés

P. Z.: Hívtak egy tizenkét éves, reményvesztett kutyához, aki súlyos agressziót mutatott. Egy férfi volt a gazdája. „Természetesen” nem sétáltatta és nem nevelte terrierjét megfelelően. Miért is ne a kilencedik hónapban lévő, várandós felesége intézze mindezt? A kutya trénernél, iskolában sosem járt. Minek? Ő tanította… Kaptam tőlük fényképeket. Kék, lila, feldagadt volt a hölgy keze a harapások nyomán. Ha jól emlékszem, varrni is kellett. Elmondta, hogy miután hazaért a kórházból, ahol megkapta a tetanuszt, kiment a konyhába teát főzni. Akkor ment neki a kutya másodjára. Ezúttal a vádlijának, amit szintén véresre mart. Úgyhogy lehetett duplázni a kórházzal – mindezt várandósan…

Amikor náluk jártam, mert segítséget kértek tőlem, a férfi felháborodott. Senki nem találja ki, mit húzott elő a tarsolyából… Csak a szokásos szexista, rá nézve egyébként igen kínos és érdemi munkavégzés helyetti időcséplő frázist: egy nő az ő lakásában ne mondja meg neki, mit csináljon a saját kutyájával… Hát, finoman fogalmazva nem róla mintázták a felelősségvállalás szobrát… Mégis mi hozta ki ennyire a sodrából? Látszólag egy sima, szobában történő láb mellett követés gyakorlása. „Egyszerre sok mindenre kell figyelni.” Valójában nem ez. Aki hasonló szituációban nyíltan indulattal lép fel, az épp szembesül vele: mások számára is nyilvánvalóvá vált felelőtlensége, és hogy veszélyezteti családtagját. Ebből következik, már annak kivitelezésekor pontosan tudja, hogyan viselkedik és mit tesz (esetünkben mit mulaszt, ugye a kutyus nevelését, gondozását, az ehhez való időbeni segítségkérést). Most pedig fél, hogy jogilag lesz felelősségre vonva.

A gazda felelőssége lenne

P. Z.: Ha én, mint szakember, eleget teszek a jog által ilyen helyzetekben rám rótt figyelmeztetési kötelezettségemnek a szakvéleményezésbe foglalva (csecsemő születik hamarosan olyan körülmények közé, ahol egy felnőtt sem tudja megvédeni magát az elhanyagolt, agressziót mutató kutyától, mert nincsenek még hozzá ismeretei), jelesül a kutya pillanatnyi viselkedése veszélyes állatra és emberre nézve, akkor neki változtatni kell a kutya gondozásán, pótolni kell a nevelési, ösztönkezelési hiányosságokat, erőfeszítést kell tennie a fejlődés érdekében. Pláne, ha leírom: a kutya egyértelműen alkalmas kognitív funkcióit és fizikai állapotát is tekintve a rehabilitációra! Ergo lehet változtatni állapotán, viselkedésén. A kedves gazdinak ehhez nem volt türelme, affinitása. Inkább átadta a gyerekével várandós feleségének a pórázt, akit előzetesen már többször megtámadott a kutya, hogy ő dolgozzon vele…

Az már csak szimplán privát gondolatom, hogy elkeserítő, mennyien élnek Magyarországon érzelmi, egzisztenciális, fizikai bántalmazásnak kitéve, kiszolgáltatottan. A segítség érkezésének leghalványabb reménye nélkül. Mert ugye abban egyetértünk, hogy aki szeret, az felelősséget vállal? Aki szeret, az támogat. Aki szeret, az nem árt. A szeretettől az ember jól és biztonságban érzi magát, nem nyomorultul, egyre kimerültebbnek. Egyet tudunk érteni abban is, hogy akit szeretek, akire fel tudok nézni, akiben bízom, annak nem szégyenkezem a viselkedése miatt?

Példát vehetünk más országokról: a szociális háló előnyei

P. Z.: Traumát megélt kutya (és gazdi) esetében a szociális háló kiemelkedően fontos! Ha valaki rendelkezik ilyennel, vannak körülötte emberek, akikhez fordulhat a bajban. Akik segíthetnek gyorsan állatorvoshoz jutni, vagy a sétáltatásban, ha váratlan intézendő adódott. Valaki felugrik pár órára a lakásba, hogy a szeparációs szorongástól szenvedő kutyus ne egyedül nézzen szembe a gazdi távollétével. Ha a barátok, családtagok mind elfoglaltak, a szomszéd néni simán megmentheti a napot! Malena DeMartini-Price jut eszembe. A szeparációs szorongás kapcsán állít fel kiváló kezelési protokollokat, és bátran kimondja: a tudomány még nem adott rá pontos magyarázatot, miért alakul ki egyik, és miért nem a másik kutyánál hasonló vagy ugyanolyan körülmények között. Felveti a kérdést, miért ne lehetne a szociális háló az egyik elsődleges hatékony megoldás a problémára? Teljesen igaza van.

Inspiráló történetet ír le Separation Anxiety in Dogs c. könyvében. Egy fiatal gazdi nem engedhette meg magának, hogy kutyasétáltatót fogadjon kedvence mellé, míg ő távol van. Viszont működött közelükben egy idősek otthona. Ahol történetesen ismerték és nagyon szerették kutyusát, rendszeresen sétáltak az otthon kertjénél. Egy napon fogta magát, és egyszerűen bement az otthon vezetőjéhez, az esélytelenek nyugalmával vázolta helyzetüket, és megkérdezte, heti pár alkalommal vigyázna-e valaki egy-egy órát az előtérben a kutyusára? Hoz ő fekhelyet, jutifalatot, játékokat, hatalmas segítség lenne ez nekik. Igent mondtak! Mi több, sorban álltak az otthon lakói! Sok idős ember arcára csalt mosolyt a kiskutya, aki mindeközben kiválóan érezte magát.

Kik lehetnek a segítségünkre?

P. Z.: A szociális háló egy-egy elemét jelenthetik kisállat-kozmetikusok, sétáltatók, kutyanapközik dolgozói, állatorvosok és asszisztenseik, egy kedves régi ismerős, aki állatbarát, vagy akivel jó párszor már beszélgettünk az állatorvosi váróban. Bátran meg lehet kérdezni állatbolti eladókat vagy állatorvosnak tanuló, lelkes fiatalokat. Ha az ember hisz abban, képes egészséges és jó változásokat előidézni, készen áll tenni is ezért, köré fognak rendeződni a lehetőségek és megjelennek a támogató személyek. Sokféleképp segíthetünk egymásnak. A jó szándék mozgásba hozza a dolgokat. Most ismerkedem például Tuire Kaimio, finn állatszakértő munkásságával és szemléletével. Sokoldalú, szerény, nagy tudással bíró szakember. Állatokat készít fel filmekben szerepelni, és 2006 tájékán indított Nepálban egy WWF-programot, mellyel a helyiek elefántokkal való bánásmódjának fejlesztését szolgálta az állatjólét jegyében. Szóval egészen messzire vezethetnek a fejlődés, a segítségadás érdekében mozgósított energiák.